HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 41

Tagok összesen: 1826

Írás összesen: 45403

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2017-11-19 20:37:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Maat Ka RaFeltöltés dátuma: 2009-07-20

Mindig csak hajózni

...xxx...


Sz*ros Szerelem
Eltemetett Élet
Megvetett Méltóság
Lehetetlen Lélek

Befagyott Boldogság
Kárhozott Kívánság
Kínlódó Kéjesség
Vetélő Valóság

Mindig. Csak. Valóság.


...xxx...


"Fájdalmas sikoly az én hangom." - mondta csalódottan az elhagyott szerető.
"Nem, dehogy. Gyönyörű, misztikus ének." - válaszolta az évszázadok hajósa.


...xxx...


Annabela volt a neve.
De én csak Bruchitának hívtam. Ő volt az én kis Boszorkányom. Édes Boszorkányom. Évszázadokat, és legalább egy halált túlélő boszorkányom.
Akivel csak a másvilágon lehettünk igazán egymáséi.
Messinában születtem. Francesconak hívtak. Annabela nevére mégis sokkal élénkebben emlékszem, mint a sajátomra.
Egy domboldalon laktam gyerekkoromban, ott, ahol a "víz körbejár". Ugyanis a szoros világhírű örvényére lehetett rálátni a telkünkről: a Karübdiszre. Ahogy gondolatban ott állok a rozzant fakapu előtt, mögöttem a hosszúkás telekkel és a házzal, ahol csak anyám lakik, látom magam előtt lent, a mélyben a tengert az örvénylő vízzel, és a fákat, melyeknek a lombján átsüt a felkelő Nap. Igen, még látom, ahogy pirkadatkor a Nap jobbra előttem van, ha háttal állok a teleknek, és így egy vonalba kerülök a kis úttal, ami a házunk bejáratától a kapuig visz, egészen a telek szélén maradva mindvégig.
Annabela. Miről is írjak előbb? Az életemről? Vagy Rólad? Vagy mindegy, hisz a kettő úgyis egy volt? Nem számít. Mindezeknek úgyis több száz éve már. De szívemben a békességet csak most nyertem el, most, a halálon túli emlékezésben, mikor végre megérthettelek, és megbocsáthattam neked. Megbocsátottam, és emléked örök szeretettel őrzöm az idők végezetéig.
Én tizenhét éves voltam. Francesco, a szilaj, életerős, tizenhét éves kamasz, aki vágyik a kalandra, hisz a világban, és hisz a szerelemben! Őszinte, naiv fiú voltam, arany gyerekkorral, annak ellenére, hogy jóformán csak egy családtagom volt: az anyám, aki sokáig mindenkit pótolt nekem. Ő volt a Család, a Világ, A Szeretet, és akkoriban el sem tudtam volna képzelni, hogy egykor elhagyom őt is. Minden olyan új és szép volt! Az élet mosolygott rám! Nem ismertem a fájdalmat, és a szenvedélyt se, nem tudtam, mi az a kín, az igazi, lelket tépő, több országon és évszázadon át űző kín. De aztán megtudtam. Ugyanis megjelentél, Annabela, mia Bruchita.
Nem emlékszem, mikor találkoztunk először, de egész fiatalok lehettünk. Jóformán együtt nőttünk fel, én testvérek, ő vele egykorúak hiányában. A játék akkor kezdett komollyá válni, mikor szerelem lett belőle.
Tizenhét éves voltam, ő, azt hiszem, tizenöt, vagy legfeljebb tizenhat. Magával ragadott a tiszta, ártatlan, kislányos szépsége, a szégyenlős mosolya, és az a spontán és ösztönös báj, ami belőle áradt. A szemeiben magamra találtam, és arra a békességre és szelíd nyugalomra, amiben sosem ismerhettem volna meg azt az eget rázó gyötrelmet, amit végül épp ő okozott, az elvesztésével.
Hosszú, világosbarna haja volt, ami nyaranta kiszőkült a napfénytől. A derekáig ért, egész enyhén hullámos volt, és alig bírtam magammal, mikor a szél az arcomba fújta a mólón ülve. A szemei zöldesbarnák. Gyermeki szépségű megjelenése ellenére mégis ott csillogott a szemeiben a kihívó szenvedély, a boszorkányos tekintet. Csoda hát, hogy Boszorkánynak hívtam a kecses, gyöngéd kislányt? E két tulajdonság végtelenül természetes keveredése és egysége kimondhatatlanul izgatóvá tette őt. Ajkai szelídek, keskenyek, lányosan bájosak. Emlékszem, mindig könnyű, bő ruhákat hordott, a világos, természetes színeket szerette. Imádtam, amikor a szél a testéhez simította a vékony anyagot. És a nevetése... elbűvölő volt! Elbűvölő, megkapó és tiszta. Akkor még tiszta volt ő is, tiszta, gyermek, és mégis nő. Mert velem igazán nő volt az a kislány.
Mindig emlékezni fogok arra a szégyenlős pillantásra, ahogy zavartan lesütötte szemeit és elpirult, ahogy udvaroltam neki. És udvarlásaim, tapasztalat híján, többnyire profán
egyszerűséggel kimondott bókok, leleplezett természetességek voltak, egyszerű dícséretek, amiket a tanult, jó modorú ember nem mond ki. Én, szereleméhes, tapasztalatlan kamaszként mégis az igazság legszelídebb és legkedvesebb elismerésének tartottam őket, melyektől a szereleméhes, tapasztalatlan kisleányok többnyire elpirulnak.
Minden vágyam, minden álmom, életem, világom, szívem minden dobbanása, vérem minden lüktetése Ő volt. Annabela. Miatta elfelejtettem az anyámat.


...xxx...


Annabela, mikor találjuk meg a nyugalmat?
Egy kis erdőben szerelmeskedtünk először, a tengerparton, ahol annyit játszottunk az áramlatokkal, kacagva egymásra, a világra, az életre. Igen, egy erdőben... csodálatos volt... Tudom, hogy fájdalmat okoztam neki, minden szándékom ellenére, mégsem szólt. Csak szeretett. Sötét volt. Nem érdekelt, aggódik-e értem anyám otthon, voltaképp ez akkoriban, közös kimaradásaink során eszembe sem jutott, amitől később, évtizedekkel később is a lelkiismeretem mardosott. Az erdőben voltunk. Hűvös éjszaka volt, minket mégis elöntött a forróság. A helyzet újszerűsége, furcsa bizalmassága, megható kitárulkozása megszédített minket. Jóformán egyszerre fedeztük föl a magunk és a másik testét. Közösen csodálkoztunk rá mindenre.
Furcsa és gyönyörű éjszaka volt. A telihold világított az ég sarkán, a csillagok mosolyogva, s közben mégis vészjóslóan szikráztak. Én nem vettem semmit észre: csak őt. Ő viszont annál inkább aggódott, hogy szülei féltik, kistestvérei hiányolják, sírnak utána, hogy mondjon esti mesét - ahogy a forróság felcsapó heve lecsillapodott, úgy jött elő szorongása. Én nem vettem észre semmit. Csak őt. Az aggodalmai nélkül. Boldog voltam, hogy az enyém lett, boldog, hogy akar engem, hogy legyőzte zavarát, hogy az enyém is lehet, nem csak a családjáé... Szédült voltam és megrészegült, óriási boldogság és erő öntött el, úgy éreztem: a kezeim közt tartom a Világot! A lábaim előtt hever a Mindenség! Mert vele, vele, vele... csak vele lehet minden! És ezért most már megtörténhet minden! "Annabela, hódítsuk meg a világot! Annabela, hatalmunk van, a szerelmünk és az egységünk hatalma! Annabela, gyere velem, és tegyük magunkévá a világot! Gyere, Annabela, már beszéltem a kapitánnyal, megspóroltam a jegyünk árát, induljunk Franciaországba most rögtön! Annabela, gyere velem mindörökre, szökjünk el, csak ketten!"
És néma csönd vala.
És beállt a gyász és a keserű valóság.
És elkezdődött a történetünk. A történetünk, amire a halál sem hozott feloldozást.
A Mi Történetünk.
Azt válaszolta: "Nem mehetek. Én kellek a családomnak. Jó utat. Élj boldogan."
És akkor minden elveszett.


...xxx...


Annabela, miért hagytál el?
Attól a naptól kezdve rideg idegenség, kegyetlen, erőltetett érzéketlenség költözött belém, és irányította minden léptemet. Hazamentem, de nem leltem többé helyemet a világban.
Elhatározásomtól nem tágítottam: el kellett szöknöm Franciaországba. Egyedül. Nem is tehettem volna másképp, képtelen voltam megmaradni a városban, ahol ő volt.
Otthagytam Messinát. Otthagytam az anyámat. Otthagytam a múltamat, Annabelával együtt.
Hirtelen indultam, gyorsan pakoltam össze, ott felejtettem, ami kellett, és elhoztam, ami szükségtelen. Képtelen voltam gondolkodni. Egyetlen célom az volt: menekülni, amíg még nem késő, menekülni önmagam elől, minél hamarabb! Elhagyni a helyet, ahol egyetlen mondattal összedőltek az álmaim. Ahol egyetlen éjszaka maga volt az addigi életem beteljesülése és szilánkokra szakadása.
Menekülnöm kellett. Pánikrohamok törtek ki rajtam, képtelen voltam elfogadni az elvesztést, a visszautasítást. Minduntalan kivert a veríték és fuldokoltam, néha azt hittem, többé nem kapok levegőt. Képtelen voltam emberek közt megmaradni, összezárva lenni velük, akik nem ő. Hisztiztem, mint egy kislány, hol összetörten zokogtam, hol pedig makacs, esztelen és rideg gőggel próbáltam lezárni az érzéseim, és bizonygatni magamnak, hogy erős férfi vagyok, aki sokra hivatott, és nem fáj... nem húz le...
Pedig fájt. Pokolian fájt.
Így készültem híres utamra. Hősködve érzéseim felett, s mindazon dolgok felett, melyeket addig olyan természetesen igaznak tartottam gyönyörű gyermekéveim során.
Szorító görcs tartott fogva, nem bírtam egy helyben megmaradni, nappal minduntalan futni akartam valahova, rohanni el, a semmibe. Mégis az éjjelek voltak a legrosszabbak, összezárva magammal, jó esetben kegyetlen álmaimmal, rossz esetben a józan észt felemésztő pánikkal.
Ostoba kisfiúnak éreztem magam, és egyszerre megcsömörlött vénembernek.
Aztán útra keltem. Ridegen taszítva magam, bizonygatva magamnak a hazugságot, hogy kalandvágyból utazom, de nem volt ott akkor más, csak a könyörtelen és mindig tovább űző rettenet, az, hogy az elvesztésétől többé nem ismerhetem meg azt a fogalmat, hogy boldogság. És ez többé- kevésbé igaz is lett. Később, miután kiéltem magam, megcsömörlöttem, és mindig odébb álltam, letagadva önmagam előtt és majdnem elfeledve az okot, felébredt bennem valami halvány kalandvágy, lelkiismeret, és valami zaklatott, idefeszítő nyugalom. Csak egy nem: az igazi boldogság.
Ó, Annabela. Alfa és Ómega.


...xxx...


Ó, Annabela, benne voltál te minden rossz hajóra váltott jegyemben... Melyek persze nem vesztek kárba, mindig elutaztam, már csak azért is, mert nem volt jobb dolgom, és persze hajtott a belső kényszer tovább, mindig tovább.
Nem is emlékszem már, miből éltem, de biztosan nem is fontos. Talán zenélgettem valami húros hangszeren fájdalmas, vagy fülsértően vidám nótákat a legénységnek és az utasoknak. Talán később kereskedtem is. Talán szemfényvesztéssel kápráztattam a bárgyú hiszékenyeket. Talán egy jobb világról regéltem, ami soha nem jön el. Talán még festettem is, mindig ugyanazt az arcot... hosszú, szőkésbarna haj, ami csodásan lengedezik a szélben, zöldesbarna szempár, összenőtt szemöldök, szégyenlős mosoly... igen, talán ezerszer is megfestettem, amit reszkettem eladni, így aztán nem is volt sok pénzem. "A legújabb mű mindig a legjobb, a régit meg már nem illik eladni", féltem hát megválni tőlük. Vagy talán féltem is befejezni őket, féltem és türelmetlen voltam hozzá: minek, mondván, úgysem lényeges. "Semmi sem lényeges. Kéne valamit csinálni, különben éhen halok, igen, de nem lényeges. Nem akarom. Nem bírom. Nincs hozzá türelmem."
Űzött vad lettem, és saját magam elől menekültem egy életen át.
Mindig volt valami kis szobám, nyilván bájos arcommal bekönyörögtem magam. Mindig úton voltam. És mindig nőről nőre vándoroltam.
Mindig csak hajóztam.
Nem bírtam egy helyen és ugyanazokkal az emberekkel megmaradni. Mikor az ember először ismer meg valamit, vagy valakit, teljesen másképp látja, mint legközelebb. Az első és második pillantás közt - épp, ahogy az első és második szerelem közt - hatalmas szakadék tátong, míg a második és ezredik közt aprócska csak a különbség. Én ezekben az első pillantásokban éltem. Mikor akármi, akárki egy kicsikét is ismertté vált nekem, bennem elindult valami rettenet, később undor, és gyorsan odébb álltam. Iszonyodtam a gondolattól, hogy bármi is megszokottá váljon a számomra. Így voltam a helyekkel, a munkákkal, a nőkkel. Egyikről a másikra szálltam, miközben nem vettem észre, hogy annak az egynek az emléke elől menekülök kétségbeesetten és reménytelenül. Egyikről a másikra szálltam, görcsösen hajszolva mindig valami újat, menekülve a változtathatatlan belső állandóság elől. És miközben szenvedélyes függőként meglovagoltam a változást, az állandó változás érzése vált borzalmasan megszokottá. Amikor erre rájöttem, megcsömörlöttem, kérlelhetetlenül kiégtem. Úgy a harmincas éveim derekán járhattam. És akkor a bűntudat és honvágy által hajtva elhatároztam: hazalátogatok anyámhoz.


...xxx...


Csak egy újabb utazás volt. "Úgysem utaztam még... haza!" Megérkeztem, egy kis szorongással, némi kamaszos mélasággal, zavaros gondolatokkal, az átélt kéjek szégyenteljesen elpirító, mégis undorító büszkeséggel eltöltő, titkolt emlékképeivel. Megérkeztem, gondolatban előre megpróbáltam visszaszokni anyámhoz. Nem sok sikerrel.
Ó, azok a híres narancsos és ananászos lepények! Anyám ezzel fejezte ki szeretetét: gyümölccsel, süteménnyel, gondoskodással. Végtelenül gazdag világa volt, tele gyöngédséggel, igazi odaadással.
Talán valahogy üzentem neki? Úgy emlékszem, mintha azon a napon is gyümölcsös lepénnyel várt volna. Már akkor, amikor caplattam föl a domboldalra - a valóságban, vagy csak gondolatban, nem emlékszem - megéreztem a süteménye illatát, és akkor elindult bennem valami, amit a legjobban gyűlöltem magamban, ami oly sokszor igencsak kínos helyzetbe hozta büszke férfiasságom: a pánik.
A pánik, hogy nekem nem szabad ide jönnöm! Ide, ahol szeretettel és tisztasággal fogadnak! Ide, a makulátlanul megmaradt régi világba, aminek szentségét én csak bemocskolom! Ide, emlékeim egyetlen tiszta helyére! Olyan érzésem volt, mintha megfertőznék egy kifogyhatatlan gyógyforrást, ami csak az enyém. Nem jöhetek el ide, ahol évek óta kitartó szeretettel és türelemmel várnak, olyan sok megbocsátással és szelíd nyugalommal, amire én már nem voltam képes. Nem szabad ide jönnöm! Bemocskolom és szétrohasztom az egyetlen dolgot, ami még tiszta és éltető maradhatott a lelkem mélyén! Tilos! Menekülni kell innen!
Épp napnyugta volt. És akkor anyám megjelent az ajtóban. Szelíden mosolygott. "Tudtam, hogy hazatérsz, fiam. Már egy hete körbe jár a víz. Téged üzent nekem."
És én összeomlottam.


...xxx...


Nehezen viseltem türelmes aggodalmát és kitartó ápolását. Minduntalan kirobbantam. Elbújtam és meg kellett keresnie, mint egy kamasz gyereket. Ez volt a játékszabály.
Kevés szót beszéltem vele, akkor is zavart, távolságtartó, rideg, és nem titkoltan ál-udvarias voltam vele. Menteni akartam, ami még menthető a tiszta, régi világból, azzal, hogy görcsösen más helyzetet próbáltam teremteni. De csak tovább rontottam rajta. Aztán ismét útnak indultam, még nagyobb bánattal, mint amivel jöttem, én, a kivénhedt örök kamasz, a megcsömörlött csavargó, a rég kiélt agglegény. Azt hiszem, valami nemi betegségem is lehetett, amit elnyomott lelkiismerettel, önmagam előtt is titkolt bűntudattal terjesztettem tovább.
Messinában még attól is rettegtem, hogy összefutok Vele - ezért is kellett újból gyorsan továbbállnom. Féltem róla kérdezni anyámat - pedig mennyire vágytam rá, hogy valamit megtudjak róla...! - és féltem, hogy kérdezés nélkül is szóba kerül. De tévedtem. Anyám volt eléggé tapintatos - és így utólag hozzátehetem, hogy sajnos.
Valamit talán mégiscsak megtudhattam róla, amit aztán nagy erővel elfeledtettem magammal, így hát most nem emlékszem. Nem erre emlékszem. Mindig csak az arcára. Tizenhat éves mosolyára. Tiszta, egyszerű szívére. Serdülő kebleire. Lengedező, hosszú hajára. És felejthetetlen, zöldes-barna szemeire. És arra az egy régmúlt éjszakára.
És hát útra indultam megint, csak hogy folytassam, amit már annyira megszoktam, ami unott hagyománnyá vált nálam: a kalandok, a változások hajszolását.
Kicsit kevesebb izgatottsággal, kicsit megfogyatkozott életerővel.


...xxx...


Homályosan felderengő emlékképeim vannak életem aktív éveiről.
Sok nővel voltam. Nagyon sokkal. Mindet elhagytam. Emlékszem egy kis feketére, aki szerette, ha ő irányíthat. Emlékszem buja, göndör vörösre, aki napokig csábítgatott, és én csodálkoztam magamon, hogy képes vagyok ennyi ideig egyvalakire gondolni és egyvalakit várni. Emlékszem szende szőkére és tapasztalatlan barnára... az ő tisztaságuk nem hatott meg, inkább szegény, nevetséges teremtéseknek tartottam őket... emlékszem halálosan szerelmes szűz leánykákra, akik arról álmodnak, hogy elviszem őket magammal, és megváltjuk együtt a világot. Leginkább őket sajnáltam magam miatt, és hagytam el a leghamarabb.
Emlékszem, hány nő síró könyörgése vagy dühös szitkozódása idegesített engem halálosan. Azoknak volt sikerük nálam, akiket én fedeztem fel, akik bevehetetlen paloták voltak szűzi- bájos elutasításukkal vagy büszke úrnő- viselkedésükkel, akik nem adták könnyen magukat. Játszottam, és ezek a játékok egy ideig elszórakoztattak. Úgy tettem, mint aki szívét- lelkét odaadná, hogy az imádott nő ránézzen, egy ideig mindezt el is hittem magamról, csak hogy ne rúgjam föl mulatságos játékom szabályait. Aztán, mikor "oly hőn áhított" célom elértem, odébbálltam, újabb játék után nézve.
Feldereng egy újabb régi kép... ahogy a fedélzeten ülök, és bámulom a tengert... mindenki alszik, egyedül vagyok. A hajnali Nap első sugarai kivételes nyugalommal töltik el
szívem, hűvös a levegő, talán épp most ébredtem kinn, a szabad ég alatt, a nyílt tengeren sikló hajó fedélzetén. Laza mozdulattal átvetek a vállamon egy durva lópokrócot, amivel talán a rakományt szokták letakarni, de nekem épp megfelel. "Őrült ez a gyerek"- nevetett rajtam sokszor a többi hajóslegény. Ott ülök, vállamon a lópokróccal, pipára gyújtok, és boldog
elégedettséggel szemlélem a kifújt füst útját a levegőben. Egy jobb világról álmodozom, az élet nagy kérdéseiről merengek... arra gondolok, mit mondanának most a tengerésztársaim: "Fene beléd, hibbant filozófus...!" Gyönyörű a napfény és a nyílt tenger, és csodálatos a pipafüst zsibbasztása. Bárcsak mindig ezt láthatnám és ezt érezhetném... az egyetlen érzést, ami enyhet ad... Gyönyörködöm a hajnalban, melyben mintha minden reggel ősrégi rítus szerint megújulna a természet... és a szél ilyenkor mintha egy elveszett világ ősi dalát hozná magával... Minden egyes reggel... újból és újból... egy pár percre ismét eljön egy elfeledett Paradicsom... csak hogy átadja megújító és éltető erejét az egyre szennyesebb világnak... És már álmodom is tovább egy jobb életről, tisztaságról, boldogságról, a hajó fedélzetén, a hidegtől összegubózódva, egy koszos, poros lópokrócba burkolózva, kialudt pipám lecsüngő kezemben lóg, és kipihenem az elmúlt napok kéjrázta örvényeit.
Megint máskor élénk forgatagot látok egy kikötőben, kis piacteret, fabódékkal, hallom az árusok kiabálásait, ahogy kínálják portékájukat. Egy csapat halászt látok, amint hatalmas hálót vonszolnak ki a partra egy fregattról, tele nyüzsgő hallal. Hallom nyögéseiket, érzem izzadságuk szagát, lesem őket a mólóról, és merengek. Aztán futok tovább, be, a forgatag közepébe, élvezve, hogy három hihetetlenül csinos, engem kívánó lány vesz körül. Veszek nekik egy pár csecsebecsét a piacon. Aztán otthagyom őket.
Egyszer, felriadva éjszakai álmomból, vad kiáltozásokra ébredek, és hallom a matrózlegények szilaj üvöltését: vihar van! Mégpedig nem kicsi. A hajót dobálja a tenger... A rémület ott feszül a levegőben. Vigyázz, legény, zuhan az árboc!
Ha jól emlékszem, sosem szenvedtem hajótörést. Senki sem hitte el nekem, hogy barátságot kötöttem a Viharral, aki csak izgalmakat okozott nekem, idegborzoló, véremet korbácsoló veszélyt, ami csak fűtötte izgatottságomat... tragédiát soha.
És látom a pompázatos délutáni, szélcsendes nyílt tengert is, amint megpillantjuk a szárazföldet valahol a távolban, és felrikoltunk örömünkben. Talán egy trópusi, forró helyre érkezünk, ahol forró lányok várnak ránk.
Látok még sok mindent, ami zavaros, ami szép, ami álomszerű, vagy kegyetlenül valóságos, látok mély gondolatokat és ritka nyugodt pillanatokat is, de egy a lényeg: így éltem. Űzve- szállva mindig tovább, miközben arról az egyről álmodom. És emlékezem. És menekülök.


...xxx...


És újra felébredt bennem a honvágy. Eleinte átkoztam magam, aztán valami rég elfeledett lelkesedéssel tervezgettem, hogy hazautazom anyámhoz. Amit tapasztalhattam, megtapasztaltam. És kiégtem. De feltámadt bennem valami, amit már rég elsorvadt érzésnek hittem: a vágy anyám után, végre igazán, őszintén. Rohantam jegyet váltani! Csak gyorsan! Messinába! Anyám megbocsát! Anyám visszafogad! Mert anyám szeret és vár rám! Végre őszinte leszek vele! Végre mindent elmesélek neki, és tudom, hogy meg fog érteni! Csak gyorsan Messinába...!
Alig bírtam nyugton maradni a hazafelé vezető úton. Csak minél előbb odaérni... csak sietni... nehogy egy halvány balsejtelem beigazolódjon...
És a balsejtelem szörnyű valósággá vált. Nem bírt kivárni. Anyám meghalt, mielőtt odaérhettem volna hozzá.
Csak egy pár nappal kellett volna hamarabb hazaérnem. Két nő volt, akit igazán szerettem. Két nő, aki igazán szeretett. Kettő, aki hiába várt rám egy életen át.
Látom magam, amint ülök a mólón. Ülök, nézem a vizet és a túlpartot. Az alkonyodó Nap arany sugarakat vet a vízre. Nézek, de nem látok, és csak halványan tudom felfogni a külvilágot. Hogy visszamentem-e, folytatni vándorló- kalandozó életmódomat, már nem emlékszem, de biztos nem is volt lényeges. Végül mégiscsak Messinában kötöttem ki, és körülbelül negyvenes éveim elején járhattam. Talán ugyanúgy elgondolkozva, a mólón ülve néztem a késő délutáni tengert és a jól megszokott szorost az örvénnyel, amikor megjelent ő. Számítottam rá, de nem érdekelt többé. Legalábbis akkor nagyon ezt akartam hinni magamról.
Annabela kifutott a mólóra. Fehér ruhája, a kedvencem, lengedezett a szélben. Körülbelül húsz év telt el, de ő mit sem változott, ugyanaz maradt, az a kislányos pillantás, az a szégyenlős, szűzies mosoly, azok az igéző zöld szemek, és az a felejthetetlen összenőtt szemöldök. Csak egy pár ráncot festett arcára az idő, csak egy pár gyűrődést hagytak kezein az évek. De gyönyörű volt, kimondhatatlanul gyönyörű, és nekem mindig ugyanaz: Annabela, mia Bruchita. Vajon azóta is engem gyászol? - futott át az agyamon. Nem lehet, hogy csak tévedek? De a szemei elárulták nekem az igazat.
Kifutott hozzám a mólóra. Én nemtörődömséget színleltem neki és magamnak. Mélyen a szemembe nézett, és én nem bírtam állni a pillantását, így hát unott gőgöt mímelve néztem át felette. És el is hittem magamnak, hogy nem érdekel többé, és hogy csak fárasztó nyűg újra látni, újra beszélni vele.
Beszélgettünk. Ő sírt. Kétségbeesetten magyarázott nekem valamit a hűségről és az örök szerelemről, nem is nagyon hallottam meg, mit mond. Én csak a vizet bámultam üveges szemmel, bólogattam, szívtam a pipám, és hallgattam. Könyörgött, hogy figyeljek oda, hogy ne tegyem ezt vele, ennyi év után... könyörgött, hogy legalább hallgassam meg tisztességesen... én nem tettem meg. Sírt és bizonygatta, kétségbeesésében gyönyörű mellkasát csapkodva az öklével, hogy azóta is csak engem szeret... én megvontam a vállam. Esedezett, hogy mondjam én is: hű voltam hozzá, de egy szót nem szóltam, csak az évek során jól megtanult lesajnáló mosollyal nyugtáztam törekvéseit. Esküdözött, hogy szeret, hogy megbocsát mindenért, csak én fogadjam vissza, csak én ne hagyjam egyedül vén napjaira, csak annyi év után megbocsássak neki egyetlen mondatot, ami elszakított minket egymástól. Én nem tettem. Nem voltam képes megbocsátani egyetlen mondatot a nőnek, aki éveken át nem ment férjhez és csak rám várt, csak erre a percre, a megbocsátás pillanatára. És ezért mindörökké szégyellni fogom magam.
Akkor is esküdözött, könyörgött és zokogott, mikor már jól tudta, hogy nem érdemes. Beszélt tovább egyre fogyó, őrült reménnyel. És én végig egy szót sem szóltam hozzá. Hát ennyi? - kérdezte. És én megvontam a vállam, vigyorogtam egyet, és visszafordultam a víz felé. Még egyszer megkérdezte: ennyi? És én minden későbbi iszonyatom és borzadásom ellenére kimondtam: igen. Ennyi. Akkor nem szólt többé. Csak elszaladt. Még látom magam előtt, ahogy futás közben jobbra-balra ring a teste, ahogy lengedezik utána hosszú haja és csodálatos ruhája, és gyönyörű, végtelenszer álmodott arcocskáját kezeibe temetve, lehajtott fejjel sír, de szalad tovább. Úgy nézett ki, mint egy földre szállt, gyászoló angyal.
Szívem minden dobbanása, lelkem egyetlen vágya, végtelen kívánságom, Annabela. Többé az életben nem láttam.


...xxx...


Aztán - nem sokkal ezután - megöltek egy kocsmai szócsatát követően. Részeg matrózokkal vitáztam, vissza-visszaszólogattam nekik, bár tudtam, hogy őrülten feldühítem őket, aminek talán nem lesz jó vége. De nem érdekelt. Amikor meguntam a vitát, felmentem kibérelt padlásszobámba, tapogatóztam a sötétben, kóválygott a fejem az alkoholtól. Letérdeltem a számomra kikészített hideg vizes dézsa elé, hogy megmossam az arcom, kimossam belőle egy kicsit a szédülést és a fejemben visszhangozva keringő ostoba szavakat. Az apró ablakon keresztül a csillagok által épp hogy csak megvilágított szobában, a padlón térdelve, azzal próbálkozva, hogy a hideg vízzel eloszlassam fejem kóválygását és az ostoba kocsmai vita emlékeit, túl későn vettem észre a mozgó víz felszínén a gyilkosom arcát megcsillanni. Nem hallottam mosdás közben a víz csobogásától, hogy utánam lopózott. Túl későn vettem észre késének pengéjét megcsillanni a dézsa vizének hullámzó víztükrében. Már nem tudtam megfordulni. A bal lapockám mellett a hátamba döfte a kést. Egyenesen a szívemet érte, szinte azonnal meghaltam. De még volt valamennyi időm a földön feküdni, némán sikoltani magamban a kíntól, és azon gondolkozni: akkor most mi lesz? Mi lesz ezután? Mit kéne most érezni, amikor mindennek vége?
Hosszúnak tűnő idő telt el, pedig talán csak néhány perc volt. A sötét szoba képe a kínnal együtt lassan eltűnt, és átolvadt mindenféle kusza, gyorsan váltakozó képbe, mintha még élnék, mintha újraélném az emlékeimet, mintha az elmulasztott lehetőségek fájdalmasan zuhannának vissza újra és újra a lelkemre, és mintha az összes legrejtettebb félelmem elevenedett volna meg előttem, hogy elkapjon és felfaljon.
Eleinte nem tudtam, hogy hova kerültem, de azok a furcsán, nem emberszerűen sóhajtozó csúnya lények egyértelművé tették előttem a helyzetet. A lehető legostobább és legundorítóbb teremtmények közé kerültem, egy lettem a sok közül. Nem volt többé hova menekülnöm saját csapdámból. És úgy éreztem, nincs semmi sem többé, csak a saját kínom, a saját átkom, a saját ítéletem.
Bár a másvilágon nincs idő, de végtelen sokáig - évszázadokig - az ő örvénylő és elborzasztó társaságuk címeres foglya lettem, osztoztam rothadó gyászukban és savként égető gyötrelmükben. Nem bírtam kitörni, pedig már iszonyúan vágytam rá, hogy újrakezdhessem, hogy újra megszülethessek, hogy egy anya ismét szeretettel várjon - még ha az az anya többé nem is, de legalább egy másik... vágytam az újrakezdésre, a felejtésre, egy új, boldog, igazi és beteljesült szerelemmel teli életre, ami majd mindenért kárpótol. De nem bírtam kitörni nagyon sokáig, pedig nemegyszer már ott voltam a küszöbön... aztán mégse. Új anyukám többszöri próbálkozására bírtam csak megszületni. Istenem, még beszélni sem tudtam, de reggelente, amikor felébredtem, és a huszadik század hajnali napsugarai ébresztettek, kimondhatatlan hálát éreztem, hogy élhetek. Istenem, milyen fantasztikus, hogy újra itt! A fényben! - mondhattam volna, ha tudok beszélni, és milyen csodálatos volt újra tanulni a szavakat, más szavakat, egy új élet szavait...!
Azt sem mondhatom, hogy a felejtés túlzottan sikeres lett volna. Újból és újból felrémlettek azok a rettenetes halotti arcok, azok a tekintet nélküli szemek, melyek azóta is kísértenek annak ellenére, hogy lassan megtanulom elnyomni őket magamban. Sötét éjszakákon felrémlenek, és a szégyent juttatják az eszembe. A szégyent, hogy egyszer én is közéjük tartoztam. Láttak már felnőtt embert, aki annyira fél a sötétben, mint én?
Igen, megöltek, méghozzá ostoba és prózai módon, mindenféle drámaiságot és pátoszt mellőzve, egy jelentéktelen kocsmai vita következtében. Gyilkosom egy mocskos, részeg matróz volt, aki hirtelen haragjában jött utánam a késsel, és másnapra talán nem is emlékezett rá, mit tett. Megalázóan, értelmetlenül haltam meg. De mit számított már nekem akkoriban, hogy élek vagy sem? Talán tudtam is a vita során, hogy addig hergelem a matrózokat, amíg az egyikük megöl. De egyszerűen nem érdekelt. Nem volt hova mennem, a rokonaim közül senki sem élt már, Annabelát pedig ostobán elmulasztottam. Talán valami nemi betegséget is összeszedtem, és az sem kizárt, hogy a lelkiismeret halvány maradványa is beszélt belőlem, mikor megkíméltem sorvadozó Annabelámat magamtól. Meghaltam, mert nem volt jobb dolgom. Ugyan a halálban elég nehéz nyomon követni az időt, de pár héttel vagy hónappal később ő is követett engem. A nő, akit egy életen át szerettem, s aki szeretett, utánam halt.
Utánam halt az Édes, aki hosszú éveket várt rám, és akire hosszú éveken át vágytam. Milyen ostoba is voltam... Mennyi mindent nem mondhattam el neki... hogy őt szerettem, mindhalálig, s azon is túl... Hogy igazán hű maradtam, az összes kalandom, álszerelmeim, idegen élvezeteim ellenére is... mert bárkivel is voltam, a gyönyör pillanatában az ő nevét ordítottam legbelül, és akármit is meséltem magamról az embereknek, őróla nem tudhatott senki, mert szent zárlat alatt őriztem őt magamban.
Nem mondhattam el neki soha, hogy ez az igazi hűség.
Egyszer talán megígértem neki - talán már nem is az életben - hogy ha valamikor újból megszületek, akkor ha tehetem, megírom történetünket. És én minden csalfa vágyam ellenére nem felejtek soha.
Te, aki tudod, hogy rólad van szó! Tudd, hogy hű voltam hozzád, akárkivel is szédítettem magam! Tudd, hogy a felejtés az igazi árulás. Tudd, hogy nem árultalak el, és nem árullak el soha. Még ha átmeneti volt is közös sorsunk, még ha új életemben meg is találtam a társam, tudd, hogy nem felejtelek el téged. Soha.
Ez volt a mi igaz történetünk. Amire csak emlékeztem, leírtam. Minden szavát őszintén, tiszta szívvel vetettem papírra.
Megírtam történetünket.
És lezártam.


...xxx...


Ez volt a történetünk, és ezen nem változtat semmi, az sem, hogy a halálban végre egymáséi lehettünk, az sem, hogy a másvilágon végre megérthettük egymást.
Aztán lány lettem. Hosszas próbálkozások és kínlódás után végre újból az élő emberiség tagja lettem, boldog lelkesedéssel és tiszta lappal indultam egy új sors felé. Újból céljaim lettek, ismét tudtam gyermeki örömmel élvezni a létet. Korábbi anyámat sem veszítettem el, bár megértem, hogy többé nem akar éveken át hiába várni egy szem fiacskájára. Nem az anyám többé, de azért máshogyan velem maradt. A páromat is megtaláltam, akire talán még több ideje várok, és akármi is legyen a múlt, az örömöt, az életszeretetet, a mindenen át kitartó erőt és önmagunk vállalását hirdetem. Újból hiszek az álmokban, hiszem az igazságot, hiszem önmagam és hiszem a világ megváltását. Teljes életet élek, és reménytelien tekintek a jövő felé. Azóta Vele alig több, mint két évre újból egymáséi lettünk, de ismét elveszítettük egymást. Ennek így kellett lennie, és most, hogy emlékezem, nem bánom a sok fájdalmat, amit elviseltem.
Megérte szeretni, még ha csaknem bele is őrültem, még ha majdnem el is rontottam miatta új életem, még ha alig ismertem fel társam és szövetségesem, aki oly sok száz - vagy ezer - éve vár rám. Megérte szeretni, még ha viharos orkánjaink majdnem a semmibe taszítottak, még ha szerelmünk átmenetinek is volt írva - átmenetinek, de óriásnak.
Most boldog vagyok, hogy élek és értek, boldog azért, amit kaptam, és boldog, hogy megörökíthetem őt a végtelen időnek.
Új és teljes életet élek. De ha leszáll az éj feketeszagú csendje, és én magam vagyok, ismét hallom Annabela elhaló suttogását a szélben, és emlékezem. Mert éljek bárhogyan is, valami mindörökké igaz marad, valami nem változhat soha: ez volt a mi történetünk.


~ Vége ~

2004. szeptember- október

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Maat Ka Ra
Regisztrált:
2009-07-17
Összes értékelés:
34
Időpont: 2009-07-22 20:02:52

Kedves Panka!
Nagyon köszönöm megtisztelő véleményedet, nagyon jól esett! Ez a történet valóban nagyon közel áll a szívemhez, és nagy örömet okoz, ha valaki észreveszi az értékét! Nagyon köszönöm!
Maat Ka Ra
Szenior tag
dpanka
Regisztrált:
2007-11-07
Összes értékelés:
5347
Időpont: 2009-07-21 13:40:25

Nagyon megható történet. Nagyon szépen megfogalmazva. Gratulálok!
Barátsággal Panka!

Legutóbb történt

hundido bejegyzést írt a(z) Őszmosoly című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Neked címmel a várólistára

F János alkotást töltött fel A lóápoló 41. fejezet címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszmosoly című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszmosoly című alkotáshoz

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) Vége című alkotáshoz

Doreen bejegyzést írt a(z) Vámpírok bálja című alkotáshoz

Chloe alkotást töltött fel Láthatatlanul címmel a várólistára

Habib alkotást töltött fel Kikötünk címmel a várólistára

Bödön alkotást töltött fel Mi kommunista ifjak...MK IV/8 címmel a várólistára

Futóinda bejegyzést írt a(z) Hegyeim között című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Őszmosoly című alkotáshoz

Varjú Zoltán bejegyzést írt a(z) Őszmosoly című alkotáshoz

Kankalin alkotást töltött fel Őszmosoly címmel

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)