Vakságomban

Hajtós, utált nap volt, kicsengett,
Szemeimre jött már reggel a sötétség,
Büntetés a túl sok látni akarásért.
Tudás fája, kígyó, örök vétség.

Nem mintha a belső tartományok
A külsőnél százszor nem nagyobbak,
Szikrák sűrűn villannak, s elülnek,
Látomása volt már ilyesféle soknak.

Gondold el csak: gunnyadás a zugban,
A vakságtól bénán, megbénult vakon,
S közben égő csipkebokorjával
Látogat a felső, égi hatalom.

Gondold el csak, nem is roncs már, semmi,
Kotor, matat, pislogni is felejt.
Ki magas kegyében épp ezt részesíti,
Másodrendű isten, maga is selejt.

Öm, be átgázoltak már a szekerek,
Öm, mekkora rendőrcsizma rúgott rajtam!
Ha eddig külső kincset nem hozott,
A belső látástól sem kerül hatalmam.

Jobb szemem te, megkísértőm,
Bal szemem te, gonosz és galád.
A jó bolond, vén Miltonnak
Lányai voltak legalább.