Sugárzó szemed... felszegett állad...
Ringó, telt csípőd... mentem utánad...
Érdektelen kis dolgokról szóltál,
(rég láttalak, merre kalézoltál?)
majd én kérdeztem, s te válaszoltál.

Mímelt közönnyel néztem a szádat,
s morrant bennem halkan az állat:
ébredő, ránduló, lüktető vész,
ki százezer éve ugrásra kész.

Horkanva osztotta parancsait:
Vedd kézbe gyönyörű melleit!
harapd! csókold! fulladj-, haljál belé!
hajolj már eperszín ajka fölé!

Letépném blúzod, harapnám a szád,
húsodba veszve fonódnék terád,
már egész testemmel csókolnálak,
(körben emberek százai jártak)
ha más korlátai nem volnának.

Nem szabad...! Bár szemed visszavillant,
kezed remegett...? a perc elillant.
Vad korbácsától a vágynak, égek,
szaladt a perc, az óra, az élet...

Hálójában ezer hazugságnak,
(erkölcs, illem, jog) s megannyi másnak,
lezüllött egy mosollyá vágyam:
Férjednek üdv, s kezet fogtunk lágyan.
(S míg fájtam, Te elvesztél a nyárban.)