Ajkat biggyesztve fogadtalak,
mikor először megláttalak.
Háromszázhatvan gramm életed,
nem hittem, hogy soká élheted.

Tévedtem... mint sas a tyúkok fölé,
úgy vágtál nyolc nővéred közé,
s harcoltál tejért, életért,
míg életveszélyed véget ért.

Nővéreid szerte a világba,
szálltak USA-ba, Kanadába,
s bár kínáltalak mindenkinek,
de te nem kellettél senkinek.

Ajándékba adtalak Aurának,
de ők másnapra visszahoztak.
Mit is kezdhettem volna veled?
Meg kellett tanulnom a neved.

Aztán lassan kikupálódtál
és bár a legkisebb maradtál,
szégyent nem hoztál a "bandára",
vihettelek kiállításra.

Az elsőn, azt hittem, elnéztem,
hogy te állsz futásra készen
három hellyel a Peggi előtt,
hova a német bíró belőtt.

De már tudom, nem volt tévedés,
s később már nem volt meglepetés,
hogy elől jár az én Piccolám,
"leső mi, Főnök", s vigyorog rám.

Ma a szombathelyi CACIB-on,
mit alig reméltem, bevallom,
az osztályod lazán megnyerted,
s majd a kanokat is leverted!

Szép kis pofádon jogos a vigyor,
kis Hungária Príma Junior!
Mától tudja már élő és holt:
Piccola Einsamer Wolf ki volt.

Hogy még ki lesz? Az lesz ám a hecc!
ha nővéreiddel verseny lesz.
Kik még lenéznek rád Atlantából,
s mit sem sejtenek Amerikából.

Ha többet soha sem fogsz győzni,
akkor sem fog senki megfőzni,
hírdetésből már kivettelek,
(már a macskáktól sem féltelek)
velem maradsz már, míg élhetek.