A motorkerékpár nekem mindig a szabadság szimbóluma volt. Rádőlni a mentszélre és húzni neki, a kanyarban megfektetni, félszemmel lesandítani és gyönyörködni az aszfaltot köszörülő kipufogó szikranyalábjában. Nincs ennél szebb dolog. Na jó, van, de nem sok.
Nem voltam még tizenkilenc, amikor szinte nélkülözések árán megvettem első Pannóniámat. Anyám hiába igyekezett lebeszélni róla:
- Egy évig hajtod, aztán be kell vonulnod katonának, a motorod két évig állásban is csak amortizálódik. Várjál vele, amíg leszerelsz, utána vedd meg.

Szinte értetlenül hallgattam anyámat, nem értettem, hogyan is gondolja, hogy huszonkét éves vén marha fejjel fogok én motorozni. Persze, hogy megvettem és bár nem volt kis feladat abban az időben egy Pancsit széthajtani, nekem azért sikerült.

Ahhoz képest, hogy akkor úgy gondoltam, az életnek csak tizennyolc és húsz év között van valami értelme, az első "rendes" motoromat csaknem négy évtizeddel később vettem meg.
Alaposan körbejártam a témát és egy Honda Schadow 750 C2-re esett a választásom, ami valahol a chopper és a túramotor között helyezkedik el, s a 46 LE teljesítményével és 161 km végsebességével megfelelőnek tűnt.

Két hónap várakozás után Zalaegerszegen vehettem át. Kocsival mentem le, amit aztán a fiam hozott vissza. Vagy négy óra tipródás után végre megkaptam a gépet. Két évtizede nem ültem nagy motoron, így elment egy negyed óra az ismerkedéssel: Megkerestem a gyújtáskapcsolót, világításkapcsolót, indexkapcsolót, szivatót, benzincsapot, annak a tartalék állását, kóstolgattam a kuplungot, fékeket, sebváltót, barátkoztam a 247 kg száraz tömegével, aztán végül bőrdzsekit föl, bukósisakot, kesztyűt föl és indulás az első benzinkúthoz. Szokatlan volt. Mindent keresni kellett, semmi nem ment rutinból. Valamikor két keréken komoly nevem volt. Talán a hírhedt helyesebb kifejezés. A tíz évvel fiatalabb sógoromtól tudom, hogy amikor 1962-ben az öreglányok meghallották a városban a motorjaink hangját, (Desicsét és az enyémét) akkor a tíz évnél fiatalabb gyerekeket beterelték az utcákról Kőszegen. Köztük volt ő is, ezért, ha látott, örült is nekem, meg nem is.
Ez a pillanatnyi fél béna állapot megalázó és idegesítő volt, de szerencsére gyorsan oldódott és hamarabb elmúlt, mint gondoltam.

A kúton, bukó le, kesztyű le, tankolás, fizetés, bukó föl és indulás haza. Valami homályos hiányérzetem volt induláskor, de azt hittem, hogy a kocsiban megszokott biztonsági öv bekapcsolásának beidegződött mozdulata hiányzott.
Az első úton nem akartam meghajtani, de azért röviden 120-ig megrángattam, hogy tudja a lelkem, mire számíthat a későbbiekben. Megelégedéssel nyugtáztam, hogy a fiamat, aki az avensissel követett, kétszer is sikerült messzire elhagynom. Apró szépséghibája a dolognak, hogy neki kétszer meg kellett állnia, hogy összeszedje a kesztyűimet, amit a benzinkútnál a hátsó ülésen felejtettem. Húsz kilométer után már néhány dolog nem igazán tetszett. A lábtartóim előbbre voltak, mint kívánatos volt, a felsőtestem természetes kartartással nem volt eléggé dőlt, így 120 km-es sebességnél akkora szelet kaptam, hogy majd elvitte a fejem.

Az út egynegyedénél elkezdett esni az eső. Azonnal tudtam, hogy esőben a sisakom sem megfelelő. Az eső egyre jobban esett. Megálltam, hogy a fiamtól átvegyem a kesztyűmet, amivel már korábban integetett, jelezve, hogy elhagytam.
Lehúzta az ablakot és "mosolyogva" megjegyezte:
- Kezdem érteni, hogy mit értesz a motorozás adta csodálatos, szabadságérzet alatt. Irigyellek! - mondta, és képtelen vagyok szebb szót találni, röhögött. Ült a jól fűtött autómban, ingben, és rádiózott.

Hülye ez a gyerek, gondoltam, nem ért ez a világból semmit. Indultam tovább. Az eső egyre jobban szakadt. Még legalább 40 km volt előttem hazáig. Az eső 80-90 km sebességnél is úgy bökdöste a képem, mintha kötőtűk szálltak volna velem szembe. A sisakomnak nem volt plexi ellenzője, az viszont megnyugtató volt, hogy a mérete akkora volt, hogy ha gondolt volna egyet az 56 éves fejem és úgy dönt, hogy hipp-hopp két számot nő, még akkor sem szorított volna. Ennek következtében minden gödröcske után meg kellett táncoltatnom a fejemen, hogy ne csak egy szemmel lássak ki belőle, vagy az orromról visszatessékeljem a helyére.
Ha meg kellett volna határoznom az arckifejezésem a mosoly és a vicsorgás szavak kizárólagos használhatóságával, hát a mosolyra nem lett volna nagy szükségem.
Hazáig volt időm gondolkodni: A gép kiválasztása előtt bejártam a fél országot, vártam rá két hónapig, kifizettem érte 1,7 millió forintot és most végre megvan, amire vágytam.
Bevallom, azokban a percekben, amikor elnéztem, hogy a gyerek a kocsiban kényelmesen hátradőlve, rádiózva, balkezében a kormány, jobb kezében cigaretta, (már megint elfelejtette, hogy az én gépemben nem dohányozhat senki) kicsit elbizonytalanodtam azt a kérdést illetően, hogy ki itt a hülye valójában.

Aztán haza értünk. Próbáltam felszabadult, vidám képet vágni. Nem biztos, hogy sikerült. Bezzeg a família vidám volt. Nem igazán értettem. Nekem van új motorom, és ők örvendeznek.
Fél órába telt, amíg átöltöztem. Az előszoba tele lett a vizes gönceimmel.
- Na, hogy tetszik a motor? - kérdezték érdeklődve, vihorászva.
- Szuper! Tökéletes kis gép.
- A szabadságérzeted?
- Mi van a szabadságérzetemmel?!
- Érdeklődünk, hogy megfelelő szinten volt-e a semmi mással nem gerjeszthető szabadságérzeted?
- Na befejezni! - mondtam nem túl vidáman és bevallom elég hülyén éreztem magam.
De másnap újra sütött a nap és rendbe jött minden.

Ez az esemény már tíz évvel ezelőtt volt. Időközben végigfertőztem az unokáimat a motorozás talán csak az ejtőernyőzéshez hasonlítható mágiájával.
Már évek óta alig van esélyem arra, hogy egyedül gördüljek ki a kapun. Valamelyik, mint a bogáncs, rendszerint rám akaszkodik.
Ha fölhördül a 46 lóerő és a szokatlanul nagyra méretezett nyomaték, ami a kamiont is arrébb rúgná, s kilő minket a cáki völgyből, s érzem a derekamon a hét közül valamelyik unokám kezének szorítását, el tudom hitetni magammal, hogy csináltam én már nagyobb marhaságokat is az életemben, mint vénségemre ez a motorvétel.