Kék mélység felett szétmálló csillagpor
mi cikázva száll alá a fénybe, megvakít -
borzadt üresség lépdel át sandán a lápon,
elfojtva reménytvesztett lelkek semmibe
olvadó, gyönge, halk nyögését!

Zöld pázsiton megbúvó holdsugár
mi hömpölyögve tűnik el a földben,
eléget - trónol az éj, csöndjét a zúgó
szél tompítja kéreg alól kibújva
a végtelen felé beszél!

Szürke sziklán elsuhanó árnyék
mi pillanat volt, most odalett,
megemészt - pusztába kiáltott
visszhang hátára emeli fátyolát
az augusztusi napfény!

Barna faleveleket rémisztő
jégbezárt világ, mi fájt,
némán eltemet - egykoron
csobogó, játékos patak
kiszáradt hullámsírjába vet!