Megláttam haragtól izzó szemét,
lábam lebénult, verejtékben úszom,
félelem fogott el - most mit tegyek?,
érzem, csak a csodákban bízhatom.

Sosem értettem miért bántott engem?
Látni se akarom, szemem lehunyom.
Menekülnöm kell, már bizton érzem,
gyalázatát tovább már el nem tűröm.

Érzéketlen szíve fel sem foghatta,
miért viselem el sok gonoszságát?
Nem értem, eddig mért is vártam?
Azt tudom, nem tűrhetem tovább.

Élni akarok, magam nem hagyom,
üldözni fog tudom, nem enged el.
nem akarok meghalni, védem magam,
erőt veszek magamon, gyűjtöm az erőm.

Azt várom, hogy kellő pillanatban
fák árnyában osonjak, éj neszeitől
útnak induljak esti félhomályban;
félek a levél zizzenésétől, de jobban tőle.

Futok lihegve úttalan utakon,
üldöz a rém, félek, hogy utolér,
érzem, az erőm teljesen fogytán,
attól rettegek, amit velem tehet.

Erőt ad, hogy menekülnöm kell,
ruhámat bokrok tüskéi tépik fel,
fáradtan lihegek, elönt a verejték,
de sietnem kell, mivel utolér.

Patak előttem, merre mehetek?
Döntenem nagyon gyorsan kell!
Már átugrottam, a túlpartra érek,
üldözőm lemaradt - sikerült lelépnem!

Felocsúdva körbetekintek ijedten,
már a hajnalban gyönyörködöm.
Nyugalom és csend vesz körül engem,
nem értem azt, hová is kerültem?

Innen nem messze áll egy keresztfa,
rajt' fából metszett Krisztus felfeszítve,
fején a töviskoronától vérző orcája
mintha felém nyugalmat árasztana...

Nem menekülök tovább, már nem félek.
Térdre borulok előtte, megköszönöm,
hálát adok: megmentett üldözőmtől,
jó érzés tölt el, mert itt van velem: Ő!