A két nagyapámról

Összeült pár unokatestvér, nem az összes, négyen voltak. A Szarvas családban két idősebb, és két legkisebb. Bár a legkisebb nem hallgatta végig a történetet, de hárman fájdalmasan figyeltek nagymamájukra, ki nagyapjukról kezdett beszélni.

Szarvas János uramnak volt két leánygyermeke, felesége, Erzsébet, harmadik gyermekét hordozta már. S János uram már nem bizakodta el magát, mint második gyermeke születésénél, hogy ez fiú lesz. Nem, már azt se bánta volna, ha lány lesz, el is tervezte, hogy hívják majd.
-Ó, Istenem, csak addig éljek még, míg fiam születik! - mondta János uram.
-Ó, csak azt élhetném meg, hogy fiú unokám szülessék! - mondta Erzsébet asszonyom apja is. Azonban ő decemberben, két hónappal a gyermek születése előtt meghalt. Sajnálták is mindketten, hogy nem láthatta meg a gyermeket.

Eljött hát a február, megszületett a harmadik gyermek. Megérkezett János uramnak a hír, hogy fia született. Elhíresztelte mindenkinek falujában, a kis faluban, Magyarország északkeleti részén. Mindenki boldogan tekintett rá, mert ismerték, s nem volt oly ember, ki haragudna reá. Mily nagy öröme volt ebben Szarvas János uramnak. De értette ezt mindenki.
Eljött a nap, mikor meglátogathatta János uram a kórházat. Korán indult a busz, ő meg még aludt, Ica néném keltette fel.
-Jancsi, Jancsi, kelj fel, ideje menned. - mondta neki.
-Ó, de nem vágyom én most oda. Bármikor máskor, de most nem. - szólt János uram. De csak ment. Vele ment kisebbik lánya Katalin, Erzsébet, idősebbik lánya pedig otthon maradt Ica nénémmel.
-Én csak akkor hiszem el, hogy fiam született, ha megmutatják! - mondta János uram, mikor megérkeztek a kórházba, és már ott álltak a gyermek előtt. Ablakon keresztül hát megmutatták neki a kisfiút. Majd ment feleségéhez. - Ez aztán kiváló gyermek! De ennek kell egy testvér! Ki pártolja bajban! - mondta boldogan. E nap volt Erzsébet néném születésnapja is. Hát János bátyám elindult venni valamit neki születésnapjára. Katika pedig ott maradt édesanyjával addig.
-Hát fiam született, s nem élte meg ezt a jó édesapám. Katikám, ha hazaértek, menj ki a temetőbe, és mond meg neki: Fiam született. - sírva mondta ezt Erzsébet asszonyom, Katikának is kicsordult a könnye, s ekkor lépett be János uram.
-Na, mi a baj? Mi történt? - ijedt meg azonnal.
-Ó, semmi, semmi. - válaszolta Erzsébet néném.
-Csak van valami, mond el hát, hogy mi. - nyaggatta csak azért is János uram, miután átadta a virágot.
-Ó, csak azt mondtam lányomnak, hogy az édesapám nem élhette meg ezt. S hogy menjék ki a temetőbe, s mondja meg neki: Fiam született.
-Egyet se félj Erzsikém, majd megmondom én neki. - felelte János uram.

Elindultak Katival haza felé. Már ott jártak a falujuk melletti Balkányba. Három elágazáshoz értek.
-Ó, Katikám, vágyok én haza erre is, arra is, de erre egyenest nem. - mondta János uram, aki ment volna balra is, jobbra is, de egyenest nem. De nem arra ment. Eltért az úttól, merre semmiképp nem vágyott. Már a falu közelébe járt, mikor Katikának meg kellett állnia. Akkor elment mellettük egy falubeli kerékpárral, Simon Jancsi. Köszöntek, majd tova hajtott a falu felé. Katika már kész is volt, mikor hirtelen felsikoltott. Egy motoros elütötte az édesapját. János úrnak a feje a földet súrolta, s még nem állt meg a motor, de elborult, leesett róla a vezető is. Mihálydiból egy autó érkezett, s megállt azonnal. Kiszállt az ember, s felállította a vezetőt, de látta már, hogy az elütötten nem lehet segíteni. A motoros pedig el kezdett futni, ahogy csak bírt, a földeken által, s egyre csak azt kiabálta:
-Elütöttem Szarvas Jancsit, pedig Simon Jancsit akartam! - mert biz' a szomszédjával, Simon Jancsival sehogy nem tudott megbarátkozni. Gyűlölték egymást.
Szavas János uram nem halt azonnal bele sérüléseibe. Fel-felugrált, élni akart még, de az úr, ki az autóval érkezett, látta a reménytelen helyzetet. Hívta a Balkányi orvost, a mentőket, s rendőröket. Simon János úr is visszafordult, mert hallotta a sikítást. Kati csak sírt és sírt. Simon Jancsi felültette a kislányt a kerékpárjára, és hazavitte. Kiment Ica, testvére Erzsébet asszonyomnak és Erzsike.
-Meghalt apa! Meg halt apa! - sírt Kati. János úr mindent elmondott nekik.
-Nem halt ő meg, csak alszik. - próbálták nyugtatni Katit.
-Nem alszik ő! Meghalt. Nem mozdul és vérzik.
Későn érkeztek a mentők, az orvosok még később, pedig közelebb voltak. Elszállították házába az urat.
Később Ica és édesanyja Erzsébetnek elment Erzsébet asszonyomért, aki még semmit nem tudott. Hazahozhatták már ifj. Szarvas Jancsikát.
-Hol van Jancsi? Hisz úgy ígérte, hogy ő fog jönni. Rosszat sejtek. - mondta Erzsébet asszonyom.
-Ő csak elment kerítést venni. - szólt Ica, Erzsébet asszonyomnak testvére. Elhitte. Vitte őket a kocsi, s Balkány után, megmondták az igazat. - Ó, Erzsikém, János... szóval ő... meghalt... - s már vitték is mellettük a koporsót, melyre fel volt írva: "Szarvas János".
-Ó, ez nem lehet! - s Erzsébet asszonyomat el fogta a rosszullét. Az ájulás szélén volt.
-Mikor hazafelé ment, még akkor történt a baleset... - mondta Ica, elmondott mindent, bár ne tette volna, de mégis csak elmondta, mert így volt a helyes.
-Ó, de utálom Bélát, ó, hogy vinné el a ménkű! - szólt Erzsébet.
Hazaértek, s már el is kezdődött a boncolás. Senkit nem engedtek be, bár gyűlt volna a nép, de az orvosok elzavarták őket. Erzsébet asszonyom Ilona asszonyomnál maradt. Egy ház volt csak köztük. Édesanyja nézte a boncolást Icával, Erzsébet testvérével a ház ablakán keresztül. De azt kívánta, bár ne tette volna. S nem is bánta, hogy nem látja fiatalabbik lánya. Persze Erzsébet asszonyom megpróbált a kerten keresztül is átmenni, de két rendőr megállította és visszaküldte.
Temetéskor vitték a koporsót, benne volt Szarvas János uram. Kedves kiskutyája is megbolondult. Megérezte gazdája halálát, s megőrült. Sokan gyűlték össze temetésére. Az orvosok pedig megállapították, hogy a végzetes ütés, a fejsérülés.
Béla, ki elütötte Szarvas János uram, részegen ütötte hát el. De félt a Szarvas családtól, de még a Demenditől is! Kik ott laktak, egy házal arrébb Szarvaséktól, s jóban voltak. Demendi Jóska uram is, egyszer majdnem leütötte sörös üveggel.
-Te ölted meg a keresztapámat? - csak az mentette meg, hogy volt egy kis hátránya Jóska uramnak, s hogy le tudták fogni is.

De ő is megkapta, mit megérdemelt.
35 évvel később, fiát motoros baleset érte. S megtudta családja, milyen érzés az, ha egy tagot elütnek motorral. Bele is halt a fiú is.

35 évesen halt meg Szarvas János. Fia se láthatta. Hát ő mondta meg Erzsébet asszonyom édesapjának, hogy megszületett a fiú unoka. Bár ne tette volna. De megtörtént. S így történt. Abban az évben feleségét még akkor sem hagyta el a balszerencse. Meghalt az édesanyja szeptemberben, akár apja, agyvérzésben. Egy évben három halott. Mily nagy károk...



S szóljak hát a másik nagyapáról is, Demendiről, kiről bár nem tudni oly sokat.
Mezőgazdasággal foglalkozott. Bement a munkahelyre, barátjával, s ajánlotta hát barátja:
-Gyere, Józsikám, igyunk egy kis pályinkát! - s töltött is azonnal. Megittak egy pohárral. S megállt a szívük azonnal. Az italba mérget kevertek. Hogy szándékosan, vagy csak véletlen, azt nem tudni, s már sose tudjuk meg. De az unokák e nagyapát se ismerhették meg. Különöst a Demendi és Szarvas keverékek.

Így történt hát ez, fájdalmas, s ki hinné, hogy így hal meg valaki? Bár sok halott van, ki tragikus halállal vív, de nem oly kis faluban, mint ez, hol én lakom.