Júlia

Te nem tudtad, a bozótban új élet fogant,
Nem tudtad, hogy szíved alatt van a gyermek,
Rettegtél a pusztítástól, hitted, vége lesz,
Hitted, a sors megkönyörül, a kést kiragadja
Sovány kezedből, elintézi a Bolond helyett,
Megszabadít, s üres leszel, mint voltál azelőtt.

Jaj-jaj, azok a bokrok,
Azok a rekettyék,
Azok a vízbe hajló,
Sírva lehajló
Fűzek!

Nem tudtad, a tettek magva könyörtelenül kihajt,
Sarjvessző lesz, lombos bokor, fává serdül, s érlel
Keserű meg édes gyümölcsöket. Beleéltél a jövőbe
Tágult szemekkel, nem törődve és magányosan,
Létezték a pusztulásban, halálod volt a létezés,
Nem tudtad, mit kezdj magaddal, és vele, velük.

Hol találjalak meg?
Nem jössz el már.
Azt sem tudom,
Milyen volt az arcod,
A tested.

Számodra nem volt holnap, csak ez itt,
És csak a most. Mire mentél volna félős
Látomással, késő lázadással, könnyed se volt,
Összeszorítottad a fogad, és hallgattál,
Hallgattál, mint cselédlány-elődöd,
Ó, a Tisztes Úriház, és Zola, aki ismert téged is.

Jaj, mivel érdemeltem?
Jaj, Uram, engem
Miért vertél
Ostoroddal
Kegyetlenül?

Túl voltál már rajta, s ott feküdt
Pőrén és kihűlő testtel, ott feküdt a nem-kívánt,
Nem-akart, és el nem ismert Névtelen.
Ott feküdt és tiltakozott ellened, az apja
Ellen, egyetlen lázadás volt, puszta NEM.
Vetted a kést. Féltél. Fájt. Reszketett kezed.

Eltüntetem.
Kitörlöm életemből
Azt a napot,
Azt a kilenc
Hónapot.

Aztán: sötét. Ott feküdtél, tétován, szelíden.
Mindennek vége volt: benned s a világban.
Tudtad, ő megmaradt. Ők ketten megmaradtak.
És feküdtél istállódnak szalmás padlatán,
Békésen, mint az állat: túl vagytok rajta.

Mit tegyek most?
Élve maradt.
Elítélnek?
Nincs igazság,
Jaj, igazság nincs sehol.

Te nem tudtad: azért nincs igazság,
Mert annyi van: bozótnak és rekettyésnek igazsága,
Testnek, szándékoknak igazsága, szegénységnek igazsága,
Félelemnek, lázadásnak, fájdalomnak, megaláztatásnak,
Közönynek mind egy-egy igazsága, melyiket kívánod?
Melyik vagy te, s melyik szerint ítéljenek?

Sajnáljatok
Ti emberek,
Sajnáljatok,
Mert szenvedek,
S magam vagyok.

Nem tudod, hogy temiattad szorult össze torkom,
Nem tudod, hogy temiattad félek s gyilkolok.
Azt hittem, hogy nem vagy többé, elsöpört az Új szele,
Elsöpörtek fények s forradalmak, hittem, hogy szabad vagy,
Büszke, nem bizonytalan. Azt hittem: tudod.
Itt állsz széttárt karokkal. Bűnös vagy, mégis bűntelen.

Ezután se lesz jobb
Nekem már soha,
Ki törődik
Az elesettel,
A szegénnyel?

Én, én törődnék, s nem tudom, hogy mit tegyek.
Elmennék hozzád: szólj, merre vagy. Kiáltanék:
Irtsatok ki minden bokrot, minden elleplező szál füvet,
Tegyetek mindent pusztasággá inkább, ahonnan messze látni,
Védjétek meg őt és őket, de tudom, hogy nem lehet.

Nékem senki se kell,
Nincs énnékem társam.
Gúnyolnak engem,
Megvetnek engem
Bajomban.

Te nem tudod, hogy az öröm jobban méltó
Megvetésre, nem tudtad, hogy mit se gúnyol
Jobban a lét, mint a boldogságot. Mennyi mindent
Nem tudtok még, hogyan magyarázzam el?
Nincs szavam: elszorult torokkal és remegve
Állok csak, mennék, tennék, lennék, s nem tudok,
Egy hibától megkímélve másba zuhanok.
Hozzád mennék tanácsokért, tőled tanulnék
Alázatot, belenyugvást és türelmet: rám férne.

Jaj-jaj, azok a bokrok,
Azok a rekettyék,
Azok a vízre hajló,
Sírva lehajló
Fűzek!

Nem, nincs tanácsom. Mit mondhatnék? Ne tedd?
Ostoba korlát, gát és kényszer, mondanád te, s joggal.
Nem zárhatunk arany rácsok mögé,
Nem zárhatunk el, már csak azért sem,
Rabok vagyunk, te voltál szabad -
Bárcsak tudtad volna szabadságodat.