Elsüllyedt világ

Néhány évvel ezelőtt Gválijarban éltünk, és persze hogy többször is körüljártuk a kilát, a hatalmas erődöt, amelyet Man Szingh Tomar építtetett.

Ma már senki nem gondolkodik ilyen gigantikus méretekben. A nem túl magas, de annál meredekebb várhegy sokkal inkább akadály az építész számára, mint kihívás. De a rádzsa számára semmi sem volt lehetetlen. Sőt, ha úgy ítélte, hogy valahol nem elég meredek a szikla, rászabadította a kalapácsos és vésős emberek hadát, akik aztán kiformálták a rádzsa által megkívánt függőleges falat.

Nagy várakat máshol is építettek, de a gválijari nemcsak félelmetes, hanem gyönyörű is; az egyetlen Dzsaiszalmert kivéve nincs hozzá fogható Indiában.

Az erődön belül is van elég látványosság, hindu templom, szikh gurudvára, muszlim mecset. Mindent alaposan megnézhettünk, mivel jó barátom volt a kildár. Még az oszlopokra faragott kínai sárkányokat is megmutatta, ami errefelé elég szokatlan látvány. Állítólag a kínai kereskedők ragaszkodtak hozzá, úgy vélték, hogy az ő sárkányuk szerencsét hoz. Én azonban nem hiszem, hogy a rádzsát érdekelte volna holmi kalmárok véleménye. Talán volt egy kínai felesége, ami nem olyan lehetetlen, mint ahogy hangzik, mert a középkorban sok hindu meg volt győződve arról, hogy a csinák - a kínaiak - eredetileg Indiából vándoroltak ki a mennyei birodalom területére.

A kivándorlás pár tízezer vagy pár százezer évvel ezelőtt történt, de ilyen kérdésekben a hindukat nem szabad komolyan venni, mert a legszívesebben évmilliókban gondolkodnak.

Sosem vitatkoztam a kildárral, amikor belebonyolódott az évmilliókba, mert az igazság szép dolog, de a barátság még szebb.

Az erődöt könnyen körbe lehet járni, legföljebb 6 mérföld. Gyalog természetesen, mert néhol olyan magas lépcsőfokokat vájtak a sziklába, hogy a ló ott le nem megy. Morogtak is a rádzsputok, hogy mire jó ez a séta, körüljárni nem a hegyet szokás, hanem a templomot, ami azonban nem igaz, mert a Kailászát, a Mandarát és a Góvardhant igenis körüljárják a zarándokok. A rádzsput azonban nem válik meg szívesen a lovától. Félembernek érzi magát a paripája nélkül.

Közben gyorsan telt az idő. A trópusokon hamar sötétedik. Megnyújtottuk a lépéseinket, hogy mielőbb visszaérjünk oda, ahol a lovakat és a szolgákat hagytuk. Rajtunk kívül csak egy nagyobb társaság járt a hegy aljában. Csupa gyönyörűség volt nézni, hogyan gyújtják meg egymás után a fáklyáikat. Talán maga a herceg érkezett haza, az egész napos vadászat után, és fáklyafényben igyekszik a palotájába, ahol a lótuszvirágszemű szépségek várják.

Ezek nem fáklyák, mondta zavartan a kildár. Ez a sahaba.

Mi az ördög az a sahaba?

Egykor itt nagy harcok voltak, válaszolt vonakodva. Milliószámra estek el a rádzsput harcosok. De néha visszajönnek, különösen az esős évszak után, szép, kora őszi éjszakákon, mint ez a mai.

Well, ha milliók nem is, de azért elég sokan voltak. A fények hol kialudtak, hol megjelentek egy másik helyen. Nem kétséges, hogy az esőzések után nagyon felázik a talaj, néhol olyan lesz, mint a mocsár. A víz kioldja a foszforeszkáló sókat a földből, mi pedig úgy látjuk, mintha fellobbannának vagy kialudnának a fáklyák. No, ez nem olyan rendkívüli. Előfordul odahaza is, Cambridgeshire-ban. Még ott is, ahol sohasem harcolt Boadicea, az icenusok királynője, a rómaiak ellen. Csak nálunk úgy nevezik, lápi lidérc. Vagy sokkal kevesebb tisztelettel, Lámpás Jancsi. Az öregasszonyok még tudnak róluk egy-két jó történetet. Nem fér a fejükbe, hogy mi az a foszfor.

A kildár angol iskolába járt, ahol barátságot köthetett a foszforral. A sahaba azonban nem ez... vagy nemcsak ez.

Hát mi az ördög? - kérdeztem én, meglehetősen hanyagul.

Nem tudom, vallotta be a kildár, mert még sohasem láttam közelről. Megmondom őszintén, nem is szeretném. Lehet, hogy mi hinduk babonásak vagyunk, de... Azt mondják, hogy a dhakun is ott él, ahol ez a... foszfor. És a dhakun nagyon gonosz teremtmény. Kiszívja az emberek vérét. Azonkívül... a hátán viszi a boszorkányt a szammelanra. Ezt csak hallottam, védekezett máris, lehet, hogy mindez nagy szamárság, de egyes dolgokról többet tudunk mi, hinduk, mint a szahibok. És ez is egy olyan dolog.

Szaggatottan és kedvetlenül beszélt, szégyellte is, meg hitte is a sahabát és a dhakunt.

Szívesen megnéznék egyet, mondtam, és odaintettem a legényemet, harcedzett rádzsputot, aki fél kézzel vágja oda az ellenséget. De a harcedzett bajnok csak a fejét ingatta. Emberekkel megütközöm, mondta nagy nyugalommal, miért zaklatnám azokat, akik csatában estek el?

A vámpíroktól nem félt. Szilárdan hitte, hogy a dhakun senkit nem mer megtámadni, akinek kard van a kezében. Az elesett hősök azonban nyugalmat érdemelnek.

Az erőd már régen nem volt vörös fölöttünk. Fekete volt, mint maga a hegy, amellyel egybeolvadt. Nem látszott, hol ér véget a szikla, és a kila hol kezdődik. A sárkányok már régen aludtak, csak a kóbor fények villogtak az erőd keleti oldalán. Ha egy kihunyt, fellobbant egy másik, Odin bolygó tüzei még sokáig játszottak velünk.

Csak a bomló szerves anyag, jegyezte meg a barátom. Foszfor.

Száraz hangja visszatérített abból a másik világból, ahol a sahaba és a dhakun még valóság. Egy egészen más dimenzió.

És nem kevés irigységgel néztem a kildárra. Ő még tud valamit, ami nekünk már csak foszfor és eves anyag.