Nimfa vagyok neked, te vagy nekem az élet;
Szeretetfényeddel szívem megérinted.
Éjjel csillagom vagy felváltod a napot,
Arany köntösödet, ezüstre váltod.


Vakítón ragyogsz, ott fenn az égen,
Mindenkinek jut melengető fényed.
Éjjel is útra kelsz, magam nem vagyok.
Ezüstös fényeddel arcom simogatod.

Ne félj drága kincsem, vigyázok rád,
Mutatom az utat mely elvezet hozzám.
Átölellek téged szívem melegével,
Megérintem lényed, szeretet fényével.

Aranyló köntösöm leveszem este,
Ezüst palástomat holdanyó szőtte.
Felveszem magamra, megkereslek téged,
Nem hagylak magadra, álmot hozod néked.

Ezüstös fényemmel, az ajkad érintem,
A szél hárfáján játszom dalt neked.
Betakarlak lágyan, az éj palástjával,
S reggel friss harmattal, öntözöm orcádat.

Néha elbújok, a fátyolfelhők mögé,
Akkor is figyellek, - Itt vagyok! Ne félj!
Nem tűnök el végleg, a szivárvány fényével,
Megpihenek picit, s hozzád visszatérek.