Élete gyertyája a csonkig leégett,
Halványakat pislog, érzi már a véget.
Néhány elnyűtt bútor dereng a homályban,
Roskad a vén asztal, szú perceg a fában.

Kinn épp egy autó zörögve elhalad,
Rezgése megtölti a rideg falakat.
S a reflektorokból az erős fénynyaláb,
A poros ablakon átverekszi magát.

Végigfut a falon, felvillant egy képet,
Kifakították már régen azt az évek.
A sárgult papíron fiatal pár látszik,
Az öregnek arcán bágyadt mosoly játszik.

Nagyot sercen mostan a gyertyának lángja,
Mintha jelzés volna, nem sok van hátra.
És még egyszer újra fellobban a fénye,
Friss erő költözik megvénült szívébe.

Mint lidérclángok a sötét mocsárban,
Emlékek villannak az öreg agyában.
Mintha látná magát síró kisgyereknek,
Érzi simítását anyai kezeknek.

Majd fiatal kora tűnik fel előtte,
Boldogan emlékszik erre az időre.
S mintha nem is emlék, való lenne mostan,
Az aggastyán szíve oly hevesen dobban.

Asztalon a gyertya, egyre jobban serceg,
A lángja vonaglik, kormos füstje terjeng.
Verejtékben úszik az öreg homloka,
Teste tüzel, remeg, elcsuklik a szava.

Kedvese szép arcát újra vágyja látni,
Gyönyörű, két szemét szeretné csodálni.
S hallani a hangját, hogy szólítja őtet,
Ily szépen beszélni nem hallott más nőket.

Kinyílik az ajtó, s nem hisz a szemének,
Nem látott még soha ilyen fényességet.
S mintha zene szállna lágyan a füléhez,
Hívó szavát hallja régi kedvesének.

A csengő hang ismét új erőt ad néki,
Fiatalodik már, egyre jobban érzi.
S a hang után indul, nem megy szinte lebeg,
Maga mögött hagyva erdőket, hegyeket.

Egy virágos réten kedvese már várja,
Messziről ráismer csillámló hajára.
S mint először látta, oly gyönyörű újra,
Két ölelő karját vágyón felé nyújtja.

"Sokat vártam reád, többé el nem válunk,
Örök szerelemben egymásra találtunk!"
Benn a kis szobában a gyertyafény vonaglik,
Széjjelfolyt a viasz, a kanóc hanyatlik.

Egyre füstösebb és kormosabb a lángja,
Míg csak el nem merül a viasz-mocsárba.
Sűrű füstcsík száll fel, s terjeng a homályban,
Roskad a vén asztal, szú perceg a fában.

Kinn megered az eső, s koppan az ablakon,
A víz beszivárog, s lefolyik a falon.
Két homályos szempár még meredten néz,
Az élet elrebbent, és lecsüng a kéz.