Foszladozik az éj
ócska pulóvere.
Cipzárját feltépi
hajnal nyirkos keze.

Szitává szaggatja
a pirkadat körme.
Ruhája lehullik,
fénylik pőre bőre.

Mintha lépcsőt mászna
egy nagy paradicsom.
Feljebb hág az égen
elpiruló napom.

Mert talán szégyelli,
hogy tovább szundikált?
Nyáron még korán kelt,
ő ilyet nem csinált!

Gőzölög a harmat
opál-fehér könnye.
Viccelődik a szél,
szellőt fakaszt nyögve.

De ímé kitisztul,
kacag a természet.
Kezében ecsetek,
paletták, festékek.

Mesterként kever ő
sárgát, rozsdabarnát.
Megfesti portréját,
az ősz legszebb arcát.

Vigasztaljon műved
bánatos szíveket!
Mester, el ne téveszd,
a csodás színeket!