Szellemek tépik ki lelkemből testemet,
vér nélkül szakad ki lényemből az önzés,
hazugság, nagyravágyás, feltételekhez kötött
érzelmek s minden, mi nem Emberhez méltó.

Testem legyen koszos, szakadt rongyokból
álló öltözék mit hordani kénytelen vagyok,
hogy csupasz valóm elfedjem, de mit bármikor
mint elhasznált gúnyát levethetek.

Halk, vonagló hallgatásom homályában
gyengéden megölöm testemet melyből
egykoron gaz, hitetlen érzelmek gejzírként
feltörekvő sora most tehetetlen kövekként
hullnak alá a nemlét mélységébe.

Az elfelejtett Emberré szeretnék lenni,
egy olyan kor szelleme mikor még a
szerelem szerelem volt, a család család,
az ember Ember.

Holnap, holnap talán már fénylő
kísértetként gyújtok szikrát vak lelkek
kormos egén, hirdetve hitet, reményt,
Emberséget, és bízok, akarok, hiszek
és tudom, nem lehet, hogy hullócsillagként,
magányos harcosként legyőzve bukjak el
a csatatéren.