A lélek tükre


- Naia! Naia, rohanj! - zihálta ijedten anyám.
Megszöktünk a telepről, de a zuralok már a nyomunkban voltak. Csak futottunk a lakatlan homokbuckák között, s már úgy tűnt, hogy üldözőink nyomunkat vesztették. Anyám a csápjaival megragadott, magához húzott és halkan suttogta:
- Te már szabadon fogsz élni, tudom! Hiszen úgy nézel ki, mint ők - arcomon végigsimított - , csak arra vigyázz, hogy amikor a Sin nap az égen átvág, te ne legyél a szabadban. Soha, érted?!
Egy pillanatra megrémített ez a sosem látott, parancsoló tekintet, de végül engedelmesen bólintottam. Próbáltam magamból valami értelmes választ is kipréselni, de akkor egyre erősödő zúgást hallottunk. Anyu ellökött magától.
- Kettéválunk, fuss! - kiáltotta.
És én csak futottam, futottam. Egyenesen a legközelebbi városba.
Az elvegyülés könnyen ment, tényleg pont úgy néztem ki, mint a városlakók, hála annak, hogy apám zuralo volt, anyám pedig félvér.
Másnap megtudtam, hogy az utolsó loloei telepet felszámolták. Anyámról soha többé nem hallottam.


***

Xao fürge mozdulatokkal ült le mellém. Kíváncsian fürkésztem az arcát, hátha megtudom, mi lehet a vidámságának oka.
- Van számodra egy meglepetésem! - mondta titokzatosan.
A labor műanyag, sárga folyosóin még egy lélek sem volt. Amióta felfedeztük a 235/3-as bolygót - amit mi egymás közt csak Vizek bolygójának hívtunk -, szinte minden nap hamarabb bejöttünk, hogy tovább tudjuk vizsgálni. S bár hivatalosan már a 236. naprendszert térképeztük fel, mégsem tudtunk elszakadni a haszontalan, ám annál érdekesebb 235/3-tól.
- Itt is van! - húzott elő a táskájából egy filmlapocskát, majd a kezembe nyomta.
A csápommal végigsimítottam az oldalán, mire a képen egy kis, érdekes lény jelent meg. A bőrét valami furcsa, összetett, színpompás ruha takarta. Először csak egy helyben állt, vékonyka lábain, majd a földről elrugaszkodva felszállt a levegőbe. Lényűgözően kecses volt, könnyed mozgású.
- Úgy tűnik - vágott Xao ámulatom közepébe -, hogy semmiféle gépet nem használ. Egyszerűen csak tud repülni.
Összemosolyogtunk.
- Tetszik? - kérdezte.
- Gyönyörű! Köszönöm, Xao!

***

A következő időkben már minden nap, menetrend szerint hamarabb mentünk be az intézetbe, munka után pedig maradtunk is még egy kicsit. Mivel Xao volt itt az egyik legelismertebb tudós, ezért senki sem tiltotta meg, hogy a TNFI csúcstechnológiáját felhasználva, magánkutatásokat végezzünk. A növényvilág egy percig sem érdekelt minket, az nálunk is van bőven, csupán kicsit más formában, hiszen a Vizek bolygóját csak egyetlen nap fénye éri. Hamar rájöttünk arra is, hogy az aktív mozgást végző lények - egyet kivéve - teljes harmóniában élnek a természettel, mindennemű technológiát mellőzve. Van, amelyik egész életét vízben élte le, s olyan is akad, amely más, mozgó lényekkel táplálkozik. Nem kellett sok hozzá, hogy az a rengeteg forma, szín és hang, amely a vibráló monitorról az elménkbe áradt, teljesen megbódítson minket. A Vizek bolygójának rabjaivá váltunk, pont mintha valami tiltott, kábító szer hatott volna ránk.
Aznap épp egy erdős területet figyeltünk, olyan nagy áhítattal merülve el a részletekben, hogy szinte megszűnt körülöttünk a világ. A főmonitorra pillantva ijedten vettem tudomásul, hogy nemsokára felkel a Sin. Hirtelen felpattantam a helyemről, és megpróbáltam leplezni a félelmem:
- Xao, most mennem kell... Egy fontos találkozóm van, nem szeretek késni - hebegtem.
­- Hát mondd le, drága Naia! Vagy érdekesebb ennél? - mutatott a monitorra, ahol épp az én repülő jószágom tűnt fel.
Már csak perceim voltak. Felkaptam a táskámat és szó nélkül kirohantam a laborból. A folyosó végén jártam, amikor meghallottam, hogy Xao követ. Pont akkor ért utol, amikor kiléptem a térre. A csápjaival megragadta a karom.
- Mi a baj? - kérdezte. - Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz!
Csak nézte az arcomat. Talán azt várta, hogy valamit mesélni kezdek, de én csak némán álltam vele szemben, egészen addig, amíg a Sin lassan felkelt, és sugaraival finoman meg nem érintett minket. Az intézet tükörfalára pillantottam, láttam, amint a különleges sugárzás hatására a szemem vörösen világítani kezdett. Xaóra néztem. Az arcán döbbenet látszott. Elengedett, majd hatalmasat lökött rajtam. Olyan erővel estem hanyatt, hogy felhorzsoltam a karjaim.
- Soha életemben senki nem csapott még be ennyire! Hagytad, hogy szeresselek, te mocskos loloe ivadék! - kiabálta.
Az tér járókelői megdermedtek a loloe szóra. Másodperceken belül két egyenruhás yox jelent meg, bénító sugarakat lőttek rám és a járművük felé cipeltek. Én végig csak Xaót figyeltem. Azt a nemrég még kedves és vonzó arcot, amely akkor a gyűlölettől pattanásig feszült.

***

A csápom most lomhán simít végig a filmlapocskán. A kis színes jószág kecsesen az égbe emelkedik, mint már oly sokszor. Csak repül, repül szabadon azon a csodálatos, idilli bolygón. Ott nem bántanak senkit se, csak azért, mert egy másik faj vérét is magában hordozza. Okosabbak, mint itt. Remélem.
Ipari kémkedéssel vádolnak, bár mindenki tudja, hogy ez csak egy kifogás. Ami biztos, az az, hogy holnap kivégeznek.