A város éjjel mutatja igazán hamvait,
titkolt gyöngyszemek, vasmacskák karma mit
rejt. Köd-szerek susognak míves semmi-lét tornyán,
régi ismerősök bandukolnak, keresik a halált:
ejtőznek lankadatlan, kopott kormány tőrét
markolászva, halálra vált
arccal karcolva
emberbőrt vágnak
,hiszen itt a vadászat.

,,Éjjel téged várunk" sziszegi az erdő..
az elkerített temető-ként termő,
bővirágú szív-kerítő. De
hazugság, szava nem többet, semmit ér.
Mélyén csalfa, sötét zugság,
hívogat, ifjú, bár megtört szívet mér.
Pedig minden, és rejtek
mit ígér.
Hazugsággal fejtett karója égigér...

De azért...
mosoly a mi részünk,
nekünk, kik a városban élünk.
Ezer tettért éjjel
egymást,
s mást remélünk.

Mindörökké. És élünk.