HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 17

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49107

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: eNeSZFeltöltés dátuma: 2009-08-28

Egy éj a Rialto-ban

Harminc éves pályafutás áll mögöttem. Akkor kezdtem, amikor még igazi hivatás volt ez. Amikor még mi voltunk az információ urai. Rajtunk ment keresztül minden, mi voltunk azok, akik tudatták a világgal, mi történik. Felelősök voltunk. Büszkék. Sütkéreztünk a hírnévben.
Más idők voltak azok. Még nem voltam húsz, amikor már két, mint utóbb kiderült, életre szóló szerelmem is volt.
Az egyik az újságírás. Apám egy kisvárosi lap főszerkesztője volt, amióta az eszemet tudom, így aztán elég korán megismerkedtem a szakmával. Emlékszem, ötéves voltam, amikor Ed Murrow elkészítette azt a televíziós műsort, ami hozzájárult McCarthy szenátor bukásához. Apám szinte az eszét vesztette az örömtől. Rajongott érte. Ő volt a példaképe.
Kilenc éves korom után gyakorlatilag eldőlt a jövőm. Egy nap, amikor hazajöttem az iskolából, nagyon dühös voltam. Volt akkoriban a városunknak egy sunyi képű sintérje. Szerintem mindenki utálta, ezért ő is utált mindenkit. Mi gyerekek féltünk tőle, mert ijesztgetett minket. Amikor nem látta senki, végigkergetett az utcán, vagy mögénk lopakodott, és ránk kiabált. Ez utóbbit különösen szórakoztatónak találta. A város szélén volt a sintértelep, oda gyűjtötte be a környék kóbor állatait. Magam sem tudom már miért, de aznap arrafelé mentem haza, és éktelen nagy ordibálásra lettem figyelmes. Gyermeki kíváncsiságom, ahogy az lenni szokott nagyobb volt a félelemnél, és a kerítéshez csalt. Láttam, amint két elszabadult kutyát kerget az a félkegyelmű, de nem ám az elfogás szándékával, hanem ahogyan utolérte, vagy sarokba szorította valamelyiket, addig rugdalta, míg a nyomorult állat valahogyan kiutat nem talált a lábak alól. Nekem sem kellett több, minden rettegésem elszállt, és oda kiáltottam a kerítésen kívülről. Ahogyan a kerítés felé kezdett sétálni, a földbe gyökerezett a lábam. El szerettem volna futni, de nem bírtam.
- Mondani akarsz valamit? - kérdezte gúnyolódva, majd a földre köpött.
Egy csapásra inamba szállt a bátorságom, és menekülőre fogtam. Rohantam hazáig, és leültem a lépcsőre. Nem sírni akartam, dühös voltam, és tehetetlennek éreztem magam. Hamarosan hazaért apám. Egy ideig figyelt, majd megkérdezte mi a baj. Azóta is meséli milyen heves szónoklatot tartottam neki. Nem szólt semmit, csak a vállamra tette a kezét, és bement a házba. Kisvártatva egy darab papírral, és egy tollal tért vissza.
- Mondd el. - szólt, és magamra hagyott. Hát így született az első cikkem. Soha nem jelent meg. Az igazat megvallva kritikán aluli volt, de az érzés...
Innentől kezdve minden nap, iskola után a szerkesztőségben lófráltam, és szívtam magamba a légkört. Figyeltem, ahogyan apám összefogja azt a pár száz példányban megjelenő lapot. És szépen lassan szerelmes lettem.
Az öreg halálosan komolyan vette a szakmáját. Semmiféle lódítást vagy ferdítést nem tűrt meg az "ő szerkesztőségében". Olyan tíz éve eshetett meg, igen, azt hiszem '89 nyarán, hogy egy fiatal újságíró turpisságára fény derült Chicago-ban. Az egész államot megrázta a jó hírű lapnál dolgozó tudósító szélhámossága. A mi szakmánkban kiemelt fontosságúak a kapcsolatok. Mindenféle. Ugyanúgy tudnunk kell bejutni egy politikus irodájába, mint ahogyan az utcai informátorok hálózatát kiépíteni. Ez nagyon sok időt vesz igénybe. Éveket, tíz éveket. Az említett, mezei kis tudósítónk jóval gyorsabban szeretett volna feljebb mászni a ranglétrán, így "teremtett magának" kapcsolatokat. Mint a hét-nyolc éves gyerekek a képzelt barátokat. Olyan híreket gyártott, és olyan forrásokra hivatkozott, amelyek nem is léteztek sosem. Ügyesen játszott a lapokkal, hamar ismert, és elismert lett, a főszerkesztők kedvence. Ezzel azonban a nyomás csak nőtt és nőtt rajta, hiszen elvárták tőle, hogy címlap sztorit hozzon. Lehetetlen volt ezt sokáig folytatni. Végül lebukott. Az egyik cikkében valakinek feltűnt egy pontatlanság. És a lavina elindult...
Újságírói körökben mindenki elítélte a nagyravágyó firkászt. Voltak, akik megsajnálták. Az "információs verseny" áldozata. Ha engem kérdeznek, ez marhaság. Ha apámat...
Nos, ő saját elmondása szerint "letörte volna a derekát". El is hittem neki, pedig akkor már hetven éves volt.
Azt hiszem szerette volna, ha én leszek a következő Ed Murrow. Hát nem lettem. És ez valószínűleg már nem is fog változni. Közel sem futottam be akkora karriert, mégis elégedett vagyok magammal. Majdnem teljesen. Egyetlen dolog hiányzik még talán. Minden valamire való újságíró álma. Még azé is, aki nem mondja ki. A Pulitzer-díj. Sok-sok ember mondta már, hogy rég a vitrinemben kellene lennie. De valahogy mindig másképp alakult. Még adtam magamnak egy utolsó lehetőséget. Talán nem kellett volna.
Harminc év alatt kipróbáltam és megtanultam mindent, amihez csak hozzáfértem a média világában. Négy évig rádiós műsorokat vezettem, de ahogyan túlságosan szórakoztatás középpontúvá vált, én úgy untam rá az egészre. Majd következett két éves televíziós pályafutás. Ezt hosszabbra szántam, élveztem, hogy külföldi tudósítóként bejárhattam a világot. Itt voltam legközelebb Murrow útjához. Az állandó utazás azonban megviselte a házasságomat, és mivel a hivatásomnál jobban csak a feleségemet szeretem, végül hazajöttünk.
Drága Molly. Az egyetemen ismertem meg. Meg kell valljam, annyira lefoglalt az újság, hogy vajmi keveset törődtem a nőkkel akkortájt. Állandóan szimatoltam, kérdeztem és érveltem. Ő volt az, aki megmutatta, hogy a szenvedélyemen kívül is van élet. Megtanította úgy szemlélni a világot, hogy nem az okot keresem. Csak elfogadom, hogy valami van. Létezik.
Nagyon tetszett nekem, de Istenemre, fogalmam sem volt, hogyan kezdjek a meghódításához. A barátaim kinevettek. Nézd csak, az a ficsúr, aki úgy csavarja a szavakat a papíron, mint a legjobb szofisták (ezt a jelzőt a legkevésbé sem szerettem), nem tud megszólalni. Nem voltam én félszeg, vagy bátortalan, csak épp ezen a téren kevés tapasztalattal rendelkeztem. Választhatott volna nálam sokkal jobb társat, de ő nem tette. Máig sem tudom mit látott bennem, de nem szaladt el. Sokáig csak beszélgettünk, virágot és bonbont küldözgettem, moziba, és egyetemi bálokra jártunk. Hónapok alatt bontakozott ki a megfoghatatlan kötelék, ami az óta is egymás mellett tart minket. Rengeteget nevettünk. A találkozóinkat különleges módon szerveztem meg. Minden másnap az egyetemi könyvtár olvasójában hagytam egy cetlit. Csak számok voltak rajta. Emelet, polc, könyv, oldalak, sorok, és betűk száma. Így állt össze, hol találkozunk legközelebb. Bejártuk a város legkülönbözőbb pontjait, és minden alkalommal úgy örültünk egymásnak, mintha hetek óta nem találkoztunk volna. Visszagondolva akkori önmagamra, ez már egy kissé gyerekesnek tűnik, de mi nagyon élveztük. Amikor készítettem a cetlit, már előre izgalom töltött el, hogyan fog megtalálni. Amíg a többiek mellettem komor arccal magoltak, és szélesen mosolyogva, olykor magamban kuncogva készítettem sajátos térképemet. Ő, amíg kereste a betűket ugyanezt érezte. Mire készül már megint ez az örök bohóc?
Egyszer azt mondta nekem, azért szeret velem lenni, mert soha nem tudja mire számíthat. Való igaz, kreativitásom legjavát használtam fel. Mindig, mindig valami újat akartam. Kétszer soha nem voltunk ugyanott. Nem is randevúk voltak ezek, inkább két fékezhetetlenül életszerető tinédzser játéka. Észrevétlenül szerettünk egymásba. Nem tudtam, hogy szeretem, de azt igen, hogy belehalnék, ha nem lenne. Hát így történt, hogy húsz éves koromra már két szerelmem is volt.
Arra, hogy milyen fontosak is vagyunk egymásnak, csak az egyetem után jöttünk rá. Egyáltalán nem beszéltünk közös jövőről, vagy arról, mi lesz, ha végzünk. Pedig az idő rohamosan haladt előre. A diplomaosztó után nevetve omlottunk egymás karjába, de ahogyan egymásra néztünk, mindketten megijedtünk. Nem tudtunk megszólalni. Mi lesz most? Hogyan tovább? Mennyit jelentünk egymásnak?
Ezek a kérdések abban a pillanatban olyan súllyal nehezedtek a mellkasomra, hogy alig kaptam levegőt. Amikor elváltunk, sétálni indultam. Válogatott szitkokkal átkoztam magam, hogy nem tudtam kimondani mennyire szükségem van rá. Láttam a szemében, hogy ugyanezt érzi. Mi már egymásra találtunk, és a világ csak ránk vár. Arra, hogy kézen fogva elinduljunk tovább. Bíztam magamban, de nagyon féltem.
Sétám az egyetemi könyvtár mellett vezetett el. Már legalább egy éve nem írogattam cetliket. Mindig élveztük, de az idő múlásával szépen lassan elfogytak. Leterheltek voltunk, rengeteget tanultunk vagy önkéntes munkát vállaltunk. Annak is örültünk, hogy egyáltalán tudunk találkozni. Most azt éreztem, hogy a sors hozott erre. Lóhalálában rohantam befelé, és az első kezem ügyébe kerülő könyvet lerántottam a polcról. Úgy kerestem a betűket, ahogy azelőtt még sohasem. Késő délután volt már, tudtam, hogy nagyon kell sietnem. Újra ugyanazt éreztem.
Forgalommal, járókelőkkel mit sem törődve vágtattam a kollégiumba, levegő után vadul kapkodva fel a lépcsőn, és lerogytam az ajtaja elé. Szedd össze magad te fajankó, próbáltam ösztönözni magam. Még sok a dolgod. Nem nevezném kopogásnak azt, amit csináltam, inkább olyan volt, mint amikor egy macska karmolja az ajtót, de meghallotta. Átöleltem, és a kezébe nyomtam a cetlit.
- Ez az utolsó. Most mennem kell. Várlak. - mondtam, és nagy nehezen újra futásnak eredtem. Vagyis inkább vánszorgásnak. Azt mondta utóbb, abban a pillanatban teljesen bolondnak tartott. Mégis végigjátszotta. A könyvtárban betű a betű után rajzolódott ki a keze alatt. RIALTO. ESTE NYOLC.
Közepesen elegáns étterme volt a városnak, mozival, és bálteremmel egy épületben. Szakítottam a "mindig újat" sorozattal ez egyszer, a legelső cetlit is ide írtam. Remélve, hogy nem tévedek.
Pontos volt, mint bármikor máskor, csak valahogyan most sokkal gyönyörűbb. Pedig mindig is az volt. Kézen fogtam, és bevezettem az asztalunkhoz. Azon az estén megszűnt számunkra a külvilág. Nem csak egy pár voltunk, hanem A PÁR. Azt akartam, hogy csodálatosan érezze magát velem. Akkor, és azután örökké. Hogy mi játszódik le ilyenkor egy ember fejében, azt csak az tudja, aki már megélte. Lehetetlen szavakba önteni azt a melegséget, izgalmat, örömöt, ami bennem volt. Gyertyafény mellett vacsoráztunk, azután felkértem egy táncra. Amikor vége lett, a kezemet fogva visszaindult volna az asztalhoz, de nem engedtem. Visszahúztam, és felmutattam neki a gyűrűt. Szóhoz sem tudott jutni, de amikor megkértem a kezét, az én másik szerelmem könnyek között mondott igent.
Most az én arcomon is legördül egy könnycsepp. Hát ezt a csodálatos nőt hagyom cserben...

A hajnali lőporfüsttel keveredett ködből két katona alakja bontakozott ki. Amerikaiak. Járőrútjukat járták. Egyikük észrevette a földön fekvő embert, óvatosan csendre intett társát, majd megindult felé. Leküzdve a bombázás okozta törmelékhalmazokat, lehajolt hozzá.
- Halott. - pillantott fel. - Valami van a kezében.
Némi küszködés árán kiszedte a tudósító kezéből a cetlit, melyet szorongatott. Ezúttal nem számok voltak rajta. Az volt az utolsó.
- Mondjátok meg Molly-nak, hogy soha nem felejtem el azt az éjt a Rialto-ban.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
sankaszka
Regisztrált:
2007-06-16
Összes értékelés:
458
Időpont: 2009-08-31 23:33:13

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Nagyon tetszett,ez az alkotasod.Tiszta szivbol kivanok,tovabbi jo egeszseget,eleterot,hogy meg sok ilyen szep,lelkiekben gazdag elmenyt sugallo alkotasod szulessen,a kozeljovoben is.Tisztelettel,emberi szeretettel,SANKASZKA,a messzi tavolbol...
Alkotó
Regisztrált:
2009-08-28
Összes értékelés:
1
Időpont: 2009-08-30 19:14:53

Mindenkinek köszönöm a hozzászólást, ezek sokat segítenek nekem.
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12603
Időpont: 2009-08-29 18:00:04

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Nagyon lenyűgöző az írásod, olvasás közben az érdeklődést végig felcsigázza. Valóban kiváló pózaíró vagy. Öt csillaggal értékelem.
Én is találtam benne egy elírást: csendre "intett" társát - nyilván
"intette" lenne a helyes szó. Ez azonban nem von le semmit az értékéből.
Üdvözöllek: Kata

Legutóbb történt

oroszlán bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

Miléna bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

koko bejegyzést írt a(z) Izzásba dönteni című alkotáshoz

sailor alkotást töltött fel hopelyhek címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) penészírtó című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) penészírtó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Csetepaté címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)