HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 22

Tagok összesen: 1887

Írás összesen: 49218

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-06 14:57:56

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Michael JackobFeltöltés dátuma: 2009-08-28

Az idő játéka

"Ha pedig felhúztunk egy órát, van valami félelmetes abban, ahogy szakadatlanul jár a maga könyörtelen ritmusában. A mutatók olyan egyenletesen mozognak a számlapokon, mintha saját akaratuk lenne. Tik-tak, tik-tak... Mozdulataikkal apránként egyre közelebb lökdösnek minket a sírhoz." Philip Pullman


Egyszer találkoztam egy rendkívüli emberrel. Szinte semmiben sem hasonlítottunk. Én szélhámos voltam, ő nyitott és őszinte. Én a vagyonukért elcsábítottam a gazdag nőket, ő mindenkin segíteni próbált. Én csak egy újabb prédának tekintettem, de ő mély érzéseket táplált irántam. Sosem értettem vele egyet, de ezt nyíltan ritkán vállaltam fel, hiszen a cél az volt, hogy belém szeressen.
Általában kutatóorvosnak adtam ki magam. Most sem volt ez másként. Egy operaházban ismertem meg, éppen Verdi Othello-ját játszották. Gyakran jártam ilyen helyekre, mert itt volt a legkönnyebb gazdag, szingli nőkre bukkanni.
Alig egy hete ismertem, amikor elhívott, hogy kísérjem el egy útra. Nyaralni ment.
- Persze! Szívesen megyek! - suttogtam nyájasan. Jól értettem a szakmámat.
A terv, mint mindig, most is az volt: addig maradni a nővel, amíg meg nem szerzem a vagyona egy jelentős részét. Hogy hogyan, az legtöbbször változó volt.
A hegyekbe mentünk egy hatalmas barlangrendszerhez. Régi vágya volt ez, hogy egy méretes barlangot végigjárjon.
Miután felöltöttük a védőruhákat, az idegenvezetővel együtt tucatnyian indultunk be az egyik járatba. Gyerekkorom óta gyűlöltem a sötét, nyirkos helyeket, de nem tettem szóvá, és mosollyal az arcomon, kézen fogva indultam vele útnak. Ő imádta a barlangokat, engem mindig is az óceán vonzott.
Sárga fényű lámpa volt a fejvédőnkön és a kezünkben is. Ahogy haladtunk egyre beljebb, őt minden kis apróság ámulatba ejtette: egy denevér a plafonról lógva vagy épp egy furcsa formájú kiszögellés.
- Nézd, milyen érdekes! - mutatott egy arcformájú szikladarabra, mely az oldalfalba volt ágyazódva. Csillogó szemmel, élénk érdeklődést színlelve bólogattam.
Lassan egy órája mehettünk már, amikor hirtelen rázkódni kezdett az egész járat. Ő belém kapaszkodott, éreztem, remegő testét átjárta az a fagyos félelem, mely engem sem került el. A többiek azonnal rohanni kezdtek visszafelé.
- Kifelé! - üvöltötte a kalauzunk. - Gyorsan!
Néhány méterrel lemaradva mi is követtük volna példájukat, ha el nem zárja utunkat, az épp akkor beomló szikladarabok sokasága. Előre sem futhattunk tovább, mert egy újabb omlás az arrafelé vezető utat is elzárta. Nagyjából három méter lehetett a két omlás között, ahová berekedtünk. A járat átmérője pedig, alig volt több két méternél. A roppant sziklák közti rést olyan vastagon töltötte ki a kőzettörmelék, hogy még a levegő is csapdába esett.
- Most mihez kezdünk? - kérdezte reszkető hangon. Nem feleltem. Azonnal nekiestem, hogy, mint a vakond, kiássam magamat, de hamar rá kellett döbbennem, hogy a kövek puszta mérete és súlya miatt erre sosem leszek képes.
- Megvárjuk, amíg kimentenek innen - fakadt ki belőlem, miután lihegve leültem. Néma csend telepedett közénk. Percek, talán egy óra is eltelhetett így. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a mobilját babrálja. - Szívem! Már induláskor elmondták, hogy a tömör sziklák miatt a mobiltelefonok használhatatlanok idebent - erőltettem toleranciát magamra.
- Tudom! De meg kellett próbálnom... - Könny fakadt a szeméből, mint forrás, mely lágyan tör a felszínre. Kétségbeesett tekintete segítségért kiáltott. Mellé kullogtam, majd szorosan átöleltem. Meg kellett nyugtatnom:
- Nem aggódj! Hamarosan értünk jönnek... - De a segítség nem jött. Újabb hosszú, súlyos percek teltek el.
Aztán egyszer a karórámra pillantottam, mert egyre inkább kezdtem elveszíteni az időérzékemet.
- Hát te is szíjra verve sétáltatod a halált? - nézett rám. Volt valami különös az arckifejezésében, mintha a félelem görcsös vonásait a beletörődés lágy, kisimult mimikája váltotta volna fel. Bár még nem sokat beszélgettünk, gyakran ragadtatta magát ilyen, már-már költői szavakra.
- Ezt az egyik kollégámtól kaptam ajándékba - hazudtam.
- Ajándékba? - habozott egy kicsit, majd folytatta: - Én sosem adnék senkinek órát ajándékba. Minek kedveskednek egymásnak az emberek olyan eszközökkel, melyek csak azt jelzik, hogy minduntalan közelednek a végzetükhöz? - Idő, végzet. Számomra ezek sosem bírtak mély jelentéssel. Meghalni nem akartam, de ettől eltekintve a végzetemre sosem gondoltam.
- De meghalni senki nem akar - suttogta, mintha olvasott volna a gondolataimban. - Talán tékozlóbbak lennénk, ha az öröklét játszana velünk...
- Ne beszéljünk a halálról!
- Pedig most nagyon is aktuális ez a téma... Mitől félsz? - Hezitáltam egy kicsit, csak aztán válaszoltam:
- Talán csak attól, hogy nem látok újra napfényt...
- Én sosem vittem véghez nagy dolgokat, nem tettem az emberiségért számottevő jót, mégis azt mondom, nyugodt lelkiismerettel járulok az Úr elé. Na és te? - átható tekintete szinte késként hatolt a lelkembe. - Áh, miket is beszélek, hiszen te életeket mentesz. Neked a legkevésbé sem kell félned. - Nem jött ki hang a torkomon, csak egy bágyadt mosollyal nyugtáztam a hallottakat. Aztán felálltam, nem volt erőm tovább hallgatni őt, de ahogy kiegyenesedtem, szinte azonnal vissza is huppantam a guanótól szutykos földre. Forogni kezdett velem a világ.
- Mi van veled? - ugrott oda mellém. - Jól vagy?
- Az oxigén... - nyögtem, miután kissé magamhoz tértem. - Elfogy a levegőnk! Spórolnunk kell! Nyugodjunk meg, és csak lassan lélegezzünk!
- És így mennyivel marad több időnk? - A halvány lámpafényben az arca oly sápataggá fakult, akár a frissen hullott hó.
- Nem tudom, de mindenképpen több. - Néhány percnyi hallgatás után ő törte meg a nyomasztó csendet:
- Ugye emlékszel arra, amikor azt mondtam, sosem tettem semmi jelentőset az emberiségért? Úgy tűnik, most kaptam egy esélyt, ebbéli hiányosságom pótlására.
- Te meg miről beszélsz? - vetettem oda.
- Már tudom, mit kell tennem. Ha én meghalok, neked kétszer annyi időd marad... Úgy talán elég levegőd lesz, hogy kivárd a segítséget.
- Ezt most hagyd abba!
- Miért? Te orvos vagy, neked élned kell! Még számtalan életet menthetsz meg. Én pedig, ezáltal végre tehetek valami értékeset...
- Hallgass már, kérlek! - szakadt ki belőlem. - Ahogy te is mondtad, én életeket mentek, nem pedig gyilkolok.
- Én nem is kérnélek ilyesmire. Csak hallgass végig! Miattam vagy itt, értem kerültél ilyen helyzetbe. Nem kérem, hogy ölj meg. Azt megoldom én, méghozzá fájdalommentesen.
- Elég legyen ebből! - kiáltottam rá. - Egyikünk sem fog itt ma meghalni!
- Pedig már nem húzzuk sokáig - mondta halkan. - És a segítség még nem jött. Emlékszel, mondtam, hogy nagyon rosszul alszom. Egyetlen ismert altató sem segített. De nemrég sikerült beszereznem egy férfitől egy nagyon erős fajtát, melynek forgalmazását már régen betiltották. Azt mondta, ez olyan erős, hogy ha egyszerre egynél többet veszek be, nincs az az orvos, aki megmenthetne, ugyanis perceken belül megáll tőle az ember szíve. Én mindig csak egy felet szoktam bevenni. - Előhúzott a zsebéből egy kis dobozkát, melyben úgy kéttucatnyi sötét bogyó pihent.
- Ezt nem gondolod komolyan!? - Észérvekkel akartam meggyőzni, de valahogy semmi használható nem jutott eszembe. Aztán arra gondoltam, hogy ez egy próba. A szakmám legnagyobb kihívása: a szélhámosság és hazugságok fényében hagyni, hogy egy nő életét áldozza értem...
Lassan megerősödött bennem a tudat: nekem valóban élnem kell. Mire e gondolatmenet lepergett a fejemben, ő már ujjával felpöccintette a doboz fedelét, és három fekete szemet ejtett a tenyerébe. Mielőtt bármit is mondhattam volna, már le is nyelte őket...
- Ne mondj semmit - rebegte -, csak csókolj meg és éld túl! - Engedtem a kérésnek. Forró csókot leheltem csöppnyi ajkára. Aztán kissé félrehajoltam, mert furcsa zaj ütötte meg a fülem.
- Mi volt ez? - zihálta halkan. Felugrottam és a zaj irányába, a kijáratot elzáró omláshoz léptem. Fülemet az egyik sima felületű sziklához nyomtam és vártam. Alig hallhatóan szavak szűrődtek át a törmeléken: - Hallanak minket? Néhány perc és kiszabadítjuk önöket! Tartsanak ki!
- Mi az? - kérdezte ismét. Biztos, hogy ő nem hallotta. Lassan megfordultam és fájó pillantást vetettem rá.
- Csak egy újabb omlás volt - feleltem. - Semmi más...
- Fázom! Ölelj át! - Csak ekkor döbbentem rá, hogy ami történt, nem a hivatásom, hanem az élet próbatétele volt. Az idő játéka...
A fájdalom cseppjei szántották végig az arcom. Odafeküdtem mellé, szorosan átöleltem.
- Szeretlek! - Ez volt az utolsó, amit mondott, aztán nem mozdult többé. Ölelő karja még mindig körülfonta a testem. Aztán megpillantottam a dobozkát a földön heverve. Felvettem, kinyitottam és kis tűnődés után a kezembe ráztam néhány szemet.
Majd bevettem egyet.
Még egyet.
Aztán még egyet.
És még egyet...

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2008-04-11
Összes értékelés:
35
Időpont: 2009-08-30 14:46:44

Kedves Kata!

Köszönöm a kedves szavakat! Örülök, hogy tetszett! Jó érzés, amikor az ember valami olyat alkot, ami másoknak is tetszik. Még egyszer köszönöm, hogy elolvastad és kommentáltad is!

Üdv. Michael
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12603
Időpont: 2009-08-29 17:32:22

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Mihaly!
Különös töténetet ítál meg nagyon jól megfogalmazva, fölépítve, amelyet végig édeklődéssel olvastam. Valóban, a történet vége szinte megnyugtatott.
Gratulálok!
Üdv. Kata
Alkotó
Regisztrált:
2008-04-11
Összes értékelés:
35
Időpont: 2009-08-29 15:41:11

Kedves Panka!

Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a történet! Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted is!

Üdvözlettel: Michael
Szenior tag
dpanka
Regisztrált:
2007-11-07
Összes értékelés:
5404
Időpont: 2009-08-29 12:38:10

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
szia!
Érdekes olvasmány volt számomra. S nem csak érdekes de tanulságos is. Ezek után megfogadom senkinek nem ajándékozom órát! A történet is nagyon tetszett a végével s elégedett vagyok. Úgy, hogy gratulálok alkotásodhoz!
Barátsággal Panka!

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az aranyszemű lány című alkotáshoz

oroszlán alkotást töltött fel Megfogantam címmel

Pecás alkotást töltött fel Mikulás járt ... címmel a várólistára

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je = Ű című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Földből nőtt című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szerelem című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szerelem című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Advent idejére című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Advent idejére című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Advent idejére című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Advent idejére című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Advent idejére című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Gesztenye vers című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Szerelem című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)