HONLAPUNKTagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K. |
ALKOTÁSOKCikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj |
EGYÉBLinkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal |
Statisztika
Online vendég: 15 Tagok összesen: 1916 Írás összesen: 51309 |
|
Regisztráció![]() ![]() |
![]() Utolsó hozzászóló: ![]()
|
Szerző: eNeSZFeltöltés dátuma: 2009-08-30
A 9. ParancsolatSokszor látom magam előtt, nyugtalan, zaklatott tekintetét. Amint észreveszi, hogy figyelem szemeibe azonnal újra a harcra kész oroszlán költözik. A világ számára megtörhetetlen, uralhatatlan erő. Egy páncél, ami megvéd, egy fal, ami körbevesz. Amit a megpróbáltatás kovácsolt, és a büszkeség emelt fel. Nem is találni náluk keserűbb, de ügyesebb mesterembereket. Némán szemlélem milyen kétségbeesetten tartja fenn a tüzet. Folyamatosan gyengül. Tudja, hogy látom. Én látom. Ugyanabból vagyunk. Különlegesek. És átkozottak. Nekünk nincs nyugtunk. Kilógunk a sorból, mert nem tudunk megalkudni. Minden arckifejezésemben, mozdulatomban keresi azt a legyőzhetetlen lángot, amely benne csak pislákol már. Annyira kevesen maradtunk! Nem hagyhatom, hogy elvesszen. A kezemet nyújtom felé. Íme hát a fáklya, amit kerestél édes, hogy újra lángra kaphass. Vigyázz rá nagyon, mert alig vagyunk már, akikben él. Ne hagyd magad. Eljöttem érted, mert szó nélkül hívtál. Nem bízik bennem, tudom. Hogyan is tehetné. Türelemjáték. Csendben nézünk egymásra. Szememben megtalálja, amire szüksége van. A kérlelhetetlen, fáradhatatlan erőt, ami örökmozgóként hajt előre. Ha kell őrülten, ha kell eltiporva minden utamba állót, csak visz anélkül, hogy hátranéznék. Vadak vagyunk, a szabadság szerelmesei, kiket lánc nem állíthat meg. Nehezen visel minket az elkényelmesedett horda. Térdig gázolunk az ostobaság és naivitás iszapjában, amely elszívja erőnket. Hosszú, és kegyetlen harc ez. Csábító arcú, de lélek nélküli szellemek rántanának lefelé a tömegbe. De én előre nézek. A figyelmem nem lankadhat egy pillanatra sem, tartja bennem az erőt a vágy a szabadságra. Ha kell, melegít, ha kell, éget, de a láng mindig megtalálja az útját. Látom a habozást a tekintetében. Nem szólunk egy szót sem, de gondolatai véres harcukat vívják egymással. Vajon az leszek, aki visszaadja eredeti fényét, vagy én fogom örökre a mélybe taszítani? Ebben nem segíthetek. Csak állok, és nyújtom a kezem. Azt a kezet, amely feltölti őt, és újra teremti páratlan szépségét. Lassan jön felém, szinte észrevehetetlenül. A szemembe néz, várja, hogy megtorpanjak. Vállaimra helyezi a súlyt, érzi, hogy bírni fogom, de hátha mégsem. Nem kockáztathat. Mindketten odaveszhetünk. Tegyél hát csak próbára! Nem tudja sokáig állni a tekintetem. Lesüti a szemét, de ezzel együtt léptei meggyorsulnak. Megérinti a kezem, és újra megtorpan. Máskor oly könnyű érintése, most bizonytalansággal terhelt, ólomsúllyal nehezedik rám. Nem rogyok meg egy pillanatra sem, tudom, hogy ami most nagyon nehéz, minden másodperccel könnyebb lesz, egészen addig, míg csak egy tollpihe súlya marad. Gyengéden szorítom meg a kezét. Megadóan csukja be szemeit, megkönnyebbül, ahogy a pillanat terhe már nem csak rá nehezedik. Határozottan magamhoz húzom, minden pillanatban arra készülve, mikor fog kitörni. Kiszámíthatatlan és vad pillanat ez, ám én csak megyek előre, mint már oly sokszor életem során. Úgy esik a karomba, mintha csak utolsó csepp energiáját kellett volna felhasználnia hozzá. Sebezhetetlenek vagyunk. Ez hát az, amit csak két láng adhat egymásnak. Feje a vállamon nyugszik, de látnom kell a szemeit. Választ kell adnom minden kérdésre, amit benne találok. Nem érti, miért tolom el magamtól, egy pillanatra árulkodóan kapaszkodik belém. Kezemet felemelem az arcáig, éppen csak megérintem, hogy felém fordítsam tekintetét. Nem akar rám nézni. Tudja, hogy muszáj, de még mindig küzd ellene. Szemeit becsukja, de nem tud ellenállni békét hozó érintésemnek. Minden erejét össze kell szednie, hogy a szemembe nézzen. Őrült vagy, rajzolódnak ki benne a szavak. Az, válaszolok. Tönkreteszel mindkettőnket. Soha. Gyengéd csókot lehelek ajkára, mielőtt újra visszabújna karjaim közé. Menekültél, és sorsaink egymás útjába hajtottak minket. A lelkemet adtam el érted, édes. Most már biztosan pokolra kerülök. Még nem szavaztak erre az alkotásra Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz! |
Pecás alkotást töltött fel Az Álomtündér mesél - mese címmel a várólistára Tóni alkotást töltött fel W. Busch: Wenn alles sitzen bliebe / Ha meg maradna minden címmel Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz Alkonyi felhő alkotást töltött fel Mazsolásszőke napsugár címmel a várólistára aLéb bejegyzést írt a(z) Szakaszjegy négy megállóra című alkotáshoz Bödön bejegyzést írt a(z) A lajtorja 65. című alkotáshoz hundido bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz hundido bejegyzést írt a(z) A lajtorja 65. című alkotáshoz ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Lidérces című alkotáshoz ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Csodabogár című alkotáshoz ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Lenn és fenn című alkotáshoz ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Nemzeti ünnep címmel a várólistára A Napvilág.Net hírei:Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai![]() 2014. 10. 20. - Irodalom |
Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió) ![]() ![]() ![]() |