HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 31

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47191

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: eNeSZFeltöltés dátuma: 2009-08-30

A 9. Parancsolat

Sokszor látom magam előtt, nyugtalan, zaklatott tekintetét. Amint észreveszi, hogy figyelem szemeibe azonnal újra a harcra kész oroszlán költözik. A világ számára megtörhetetlen, uralhatatlan erő. Egy páncél, ami megvéd, egy fal, ami körbevesz. Amit a megpróbáltatás kovácsolt, és a büszkeség emelt fel. Nem is találni náluk keserűbb, de ügyesebb mesterembereket. Némán szemlélem milyen kétségbeesetten tartja fenn a tüzet. Folyamatosan gyengül. Tudja, hogy látom. Én látom. Ugyanabból vagyunk.
Különlegesek. És átkozottak. Nekünk nincs nyugtunk. Kilógunk a sorból, mert nem tudunk megalkudni.
Minden arckifejezésemben, mozdulatomban keresi azt a legyőzhetetlen lángot, amely benne csak pislákol már. Annyira kevesen maradtunk! Nem hagyhatom, hogy elvesszen. A kezemet nyújtom felé. Íme hát a fáklya, amit kerestél édes, hogy újra lángra kaphass. Vigyázz rá nagyon, mert alig vagyunk már, akikben él. Ne hagyd magad. Eljöttem érted, mert szó nélkül hívtál.
Nem bízik bennem, tudom. Hogyan is tehetné. Türelemjáték. Csendben nézünk egymásra. Szememben megtalálja, amire szüksége van. A kérlelhetetlen, fáradhatatlan erőt, ami örökmozgóként hajt előre. Ha kell őrülten, ha kell eltiporva minden utamba állót, csak visz anélkül, hogy hátranéznék. Vadak vagyunk, a szabadság szerelmesei, kiket lánc nem állíthat meg. Nehezen visel minket az elkényelmesedett horda. Térdig gázolunk az ostobaság és naivitás iszapjában, amely elszívja erőnket.
Hosszú, és kegyetlen harc ez. Csábító arcú, de lélek nélküli szellemek rántanának lefelé a tömegbe. De én előre nézek. A figyelmem nem lankadhat egy pillanatra sem, tartja bennem az erőt a vágy a szabadságra. Ha kell, melegít, ha kell, éget, de a láng mindig megtalálja az útját.
Látom a habozást a tekintetében. Nem szólunk egy szót sem, de gondolatai véres harcukat vívják egymással. Vajon az leszek, aki visszaadja eredeti fényét, vagy én fogom örökre a mélybe taszítani?
Ebben nem segíthetek. Csak állok, és nyújtom a kezem. Azt a kezet, amely feltölti őt, és újra teremti páratlan szépségét. Lassan jön felém, szinte észrevehetetlenül. A szemembe néz, várja, hogy megtorpanjak. Vállaimra helyezi a súlyt, érzi, hogy bírni fogom, de hátha mégsem. Nem kockáztathat. Mindketten odaveszhetünk. Tegyél hát csak próbára!
Nem tudja sokáig állni a tekintetem. Lesüti a szemét, de ezzel együtt léptei meggyorsulnak. Megérinti a kezem, és újra megtorpan. Máskor oly könnyű érintése, most bizonytalansággal terhelt, ólomsúllyal nehezedik rám. Nem rogyok meg egy pillanatra sem, tudom, hogy ami most nagyon nehéz, minden másodperccel könnyebb lesz, egészen addig, míg csak egy tollpihe súlya marad. Gyengéden szorítom meg a kezét. Megadóan csukja be szemeit, megkönnyebbül, ahogy a pillanat terhe már nem csak rá nehezedik. Határozottan magamhoz húzom, minden pillanatban arra készülve, mikor fog kitörni. Kiszámíthatatlan és vad pillanat ez, ám én csak megyek előre, mint már oly sokszor életem során.
Úgy esik a karomba, mintha csak utolsó csepp energiáját kellett volna felhasználnia hozzá. Sebezhetetlenek vagyunk. Ez hát az, amit csak két láng adhat egymásnak.
Feje a vállamon nyugszik, de látnom kell a szemeit. Választ kell adnom minden kérdésre, amit benne találok. Nem érti, miért tolom el magamtól, egy pillanatra árulkodóan kapaszkodik belém. Kezemet felemelem az arcáig, éppen csak megérintem, hogy felém fordítsam tekintetét. Nem akar rám nézni. Tudja, hogy muszáj, de még mindig küzd ellene. Szemeit becsukja, de nem tud ellenállni békét hozó érintésemnek. Minden erejét össze kell szednie, hogy a szemembe nézzen.
Őrült vagy, rajzolódnak ki benne a szavak.
Az, válaszolok.
Tönkreteszel mindkettőnket.
Soha.
Gyengéd csókot lehelek ajkára, mielőtt újra visszabújna karjaim közé.
Menekültél, és sorsaink egymás útjába hajtottak minket. A lelkemet adtam el érted, édes. Most már biztosan pokolra kerülök.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Ready alkotást töltött fel "Bogária" 01. - A bennünk élő gyermek címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Keresd a jót című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) A megkopott szerelem című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Száguldhatsz... című alkotáshoz

soltissimo alkotást töltött fel Remélem címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) ébred című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Százszorszél című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Nézd! címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) A lóápoló 38. fejezet című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A veréb és a varjú című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)