Béla bácsi fojtogatása.


Az olvasó rögtön ki fogja találni, hogy nem a Béla bácsi fojtogatásáról, hanem a történet folytatásáról van szó, -ami nem ugyanaz. Miért indítottam e félrevezető címmel mégis ilyen poénosan? Nos azért...azért, mert majd tetszenek látni, hogy a fojtogatás azért fennáll, még ha nem is testi értelemben vett fojtogatásról van is szó, még ha, mint tudjuk, ezt a Bélát nem is Bélának hívták, hanem Tamásnak hívták.
De vágjunk a sűrűjébe. Úgy hagytam abba ugye, hogy azt mondtam: "ennyi a történet, nem sok, tudom".
Bátran írhattam, hogy nem sok, mert a Béla bácsi fürdőkádas románca a vöröshajú lánnyal időben tényleg nyúlfarknyi, jelentőségét tekintve meg jelentéktelen volt, és tanulsága se volt, hacsak az nem, amit a macskákról, a nőkről és az ördögről úgy nagy általánosságban el lehet mondani és, amit, fenntartva a tévedés jogát, el is mondtam, és amivel Önök egyetértettek, vagy nem értettek egyet.
Most azonban, tessenek jól megkapaszkodni a fotel karfájában, -megvan a folytatás!!!

(A fojtogatás)

A forrás ugyanaz....nem árulom el ki, vagy miii a forrás, nem lenne etikus, különben is egy kitalált történetnél, egy légből kapott mese esetében, mit számít a forrás léte vagy nem léte? (A forrás vize maga az?) (Ami tiszta?) (Vagy nem az, mert beleköptek!)
Nos, az előző történetből tudjuk, sok hét telt el az sms váltás óta. A lány nem jelentkezett, és Béla bácsi a könyvtár magányában lassan hozzászokott a gondolathoz, hogy sose fogja látni többet.
Rossz volt neki ez? -tehetjük föl a kérdést.
Igen, rossz volt, minden bizonnyal rossz, felelhetünk, az előzményeket ismerve.
Gyötrődött Béla bácsi?
Talán. Igen. Igen, talán gyötrődött, valószínűsíthetjük, hogy gyötrődött, de a végzet, a macskák, a nő és az ördög ellen nincs orvosság.
Asztán, tetszenek tudni, hogy megy ez, a gyötrődés asztán sok idő múltán egy ponton átcsapott közönyösségbe, fásultságba. Béla bácsit e ponton túl elkezdte nem érdekelni, mi van a lánnyal, megjelenik-e még valaha, vagy örökre eltűnt a múlt homályában. Olyan lebegő érzés az ilyesmi, -katarktikus. Az ember csak bámul maga elé, és azt mondja: igen, a kis dolgok is fontosak, az élet apró örömeiben meg lehet találni a létezés örömét, igen, igen.
És, ahogy így gyötrődik az ember, vagy talán már nem is gyötrődik, s lelke mezején halotti nyugalom honol, egyszerre csak, mint derült égből a villámcsapás, lecsap maga a sistergő, kénköves mennykő.
Béla bácsi kinézett az ablakon, és a filodendron két összeboruló, kéz formájú levele között a résben megpillantotta a lány fél arcát. Pontosan két óra volt. Sütött a bágyadt szeptemberi nap, és a troli behemót teste lassan elúszott a kép hátterében. A vöröshajú lány szeme sugarát Béla bácsira vetette. Leplezetlen élet-igenlés és kalandos kedvű érdeklődés csillogott e szempárban. Béla bácsi viszonozta a pillantást, nem tehetett mást, így nézték egymást hosszú-hosszú másodpercekig
Asztán elment a lány. De ott volt másnap újra, és asztán minden nap ott volt. Esett mélán az unalmas őszi eső, és ő ott volt. Sűrűn hullott a pelyhes fehér hó, s ott volt prémgallér mögé bújva, kicsi szőrmesapkában. Kikandikált az első tavaszi napsugár a szeszélyesen vonuló felhők közül a tavasz első, kézzelfogható percében, és ott volt pontban kettőkor. Évszakok jöttek, mentek. Minden változott, a földeket kezdték parlagon hagyni a gazdák, és új kormány jött a régi helyére, csak a perc nem változott: jött a lány, megállt a Közművelődési Közkönyvtár 36. számú fiókjának rácsozott ablakánál, benézett, és Béla bácsi, mit mást tehetett volna szegény, visszanézett. De nem történt több, a lány soha többet nem ment be a könyvtárba. Béla bácsi szeretett volna beszélni a lánnyal, hogy legalább megértse, ha már megváltoztatni nem is tudja a történet folyását, a dolgok akkori állása szerint azonban erre vahjhmi kevés esélye volt.
Egyszer mégis, meg nem mondható már melyik nyáron esett, de megesett a csoda és tudtak végre beszélni. Béla bácsi kiment valamiért az utcára. Egy könyv, amit egy kisfiú vitt a hóna alatt, pont az ablak előtt leesett, erre akarta Bála bácsi figyelmeztetni a legénykét, ezért szaladt ki nagy sebbel-lobbal az üzlet elé. Két óra volt, -Béla bácsiban nem tudatosodott minő időt hordoz éppen a fenn kevélyen járó nap, és egyenesen szembe találkozott a lánnyal. Szemhunyásnyi időre döbbenten álltak meg a sarkukon. A lány talált előbb magára. Bála bácsira nézett, és vidám hangon megszólította:
-Szervusz Béla! Hogy vagy, minden rendben van? -s azzal két oldalról jó alaposan megcsókolta a derék könyvtárost.
Asztán...asztán, mi is volt asztán, hát váltottak asztán néhány szót.
Béla megkérdezte a lányt:
-És veled mi van?
És a lány felelt:
-Semmi, az ég egy adta világon. Minden OK.
Így beszélgettek néhány percen keresztül, nem túl illemedetlenül hosszú ideig, majd a lány elbúcsúzott.
-Szervusz Béla, mennem kell most. Jó volt találkozni veled.
Újra csak megcsókulta a könyvtárost jobbról is meg balról is és ez a két csők se volt kevésbé alapos, mint az előző kettő. Asztán elment lenge nyári ruhában, ledér bájt és szabadosságot árasztva minden könnyű lépésével.
A találkozást és a beszélgetést nem lehetett könnyen megemészteni. Béla bácsi nem volt buta ember, vannak nála sokkal okosabb emberek is, de még ezek a sokkal okosabb emberek se tudtak volna választ adni arra a kérdésre, miért csókúlta meg a vöröshajú lány Bélát azon a nyáron, és miért beszélt vele vidám, barátságos, mi sem történt barétom hangon, ha az előző nyáron aszt írta neki: "rohadt alak vagy, tönkre tettél, nem akarlak látni többet". Mi változott?
"Mi változott?" -írta Béla (akit egyébként, mint tudjuk, Tamásnak hívtak) sms-ben a vöröshajú lánynak.
Választ nem kapott, írt hát egy másik sms-t és abban is megkérdezte, változott-e valami? A kétoldali alapos csók és a vidám, gondtalan cseverészés nem-e azt jelenti-e, hogy a lány ő iránta érzett negatív hajlandósága netán pozitívba kezdene átcsapni? (Béla bácsi művelt könyvtáros volt, tudta, hogy a "nem-e" kitétel katasztrofálisan magyartalan, mégis eszt alkalmazta, mert tapasztalatai arra utaltak, hogy az egyszerű népies beszéd sokszor jobban elhatol a szívekhez.)
A második sms-re sem érkezett válasz, sőt a harmadikra se. Ekkor Béla bácsi vakmerő lépésre szánta el magát. Az egyik nap, péntek volt ez a nap, de nem 13-a, Béla elrejtőzött a sarok mögött 2 előtt 10 perccel és ott várta a lányt. Csiga-lassúsággal teldegélt a várakozás ideje, de elketyegett végre az utolsó perc is. A nagymutató rákkattant a 12-es számra. Béla bácsi kikandikált a sarok mögül. A lány ekkor érkezett az ablak elé és benézett. Béla ekkor, mint Damjanich Szolnokot, lesből megrohanta.
-Szervusz, -mondta Béla.
Szervusz, -mondta a lány és csodálkozott.
-Hát te?!
Béla bácsi ekkor kicsit kertelve, Ádámtól-Évától elindulva megkérdezte, amit akart: mire fel a csók és a nagy barátkozás?
-Az emberiség nagy családjához tartozunk mind a ketten, -válaszolt a lány rövid gondolkodás után. -Szeretnünk kell egymást felebaráti szeretettel. Nem szabad haragudnunk egymásra. Én nem haragszom rád, de a véleményemet fenntartom.
-Ha jó értem, most is azt mondod tehát, amit a régi sms-ben írtál, hogy egy rohadt szemét alak vagyok, és látni sem akarsz többet? -kérdezte kétségbeesés szülte bátorsággal Béla.
-Igen azt. Nem tudok többet hozzátenni.
Jött a troli, kereke lisztszerűen finom nyári port vert fel, majd elment, bekanyarodott a sarkon.
Jani, a nősténymacska az ablakpárkányon ült és a talpát nyalta. Hogy került oda? Janinak nem volt szabad kijönnie a pultos részhez, még kevésbé volt szabad felülnie az ablakpárkányra, de hát a macskák (az ördög és a nők) ritkán tartják be a szabályokat.
-Úgy értsem tehát, hogy te úgy érted, összepuszilkodunk és vidám beszélgetéseket folytatunk, ha véletlenül összetalálkozunk, s tesszük mindezt csak azért, mert az emberiség nagy családjához tartozunk, és emígyen a felebaráti szeretet jegyében szeretnünk kell egymást?
-Nem tudok többet mondani, -szólt a lány.
Jött a következő troli, fura volt, hogy ilyen gyorsan máris követi a másikat. Jani még mindig a talpát nyalta, ez is fura volt. Mármint az, hogy, hogy Ica nem veszi észre, s nem kergeti vissza a raktárba.
-Én ilyen ismeretséget nem akarok, -mondta Béla bácsi elhatározva magát hirtelen a vöröshajú lánynak. -Nem fogsz többet látni, még ma felmondok a könyvtárban. És, ha az utcán véletlenül összetalálkozunk, elfordítom a fejem.
A lány komoly volt, hangja is visszafogottan csengett.
-Ez a te döntésed Béla. -Én elfogadom a te döntésed.

Nem lenne poénos, ha most újra azt írnám: ennyi a történet, nem sok tudom. De nem tudok mást írni, muszáj megismételnem akar poénos, akar nem:

Ennyi a történet nem sok, tudom.

A tanulság? A tanulság úgy gondolom nem változott az első Béla bácsi-történetben levont tanulsághoz képest, tudják, amit a tévedés jogát fenntartva a macskákkal, a nőkel és az ördöggel kapcsolatosan közösen, Önök, mint olvasók és Én, mint a történet kiagyalója hűvös aggyal összehoztunk.

(Ja. Tudják min rötyögök magamban? Hát azon, hogy mi lenne, ha a Béla bácsi történetét most úgy mondaná el valaki, mint ha az a középkorban játszódott volna le, Béla bácsi mondjuk templomos lovag lett volna, mondjuk egy igazi Tankréd, a vöröshajú lány pedig nemes, nemzetes várkisasszony. Vajon akkor így reagált volna Béla? Ilyen bumfordi módon?)