Süvít a szél, tombol a vihar, jéghideg eső vadul az arcomba csap. Megnyílt az ég, dübörögve ereszkedik alá könnye, ruhám már teljesen átnedvesedett. Kopott csónakban ülök a háborgó tengeren, egy hirtelen hullámtól majdnem felborulok. Amerre szem ellát, mindenütt csak tajtékzó habok, attól tartok, már nem bírom soká. Sír az óceán, jajszava szívig hatol. Kövér cseppek áztatják lelkemet. A komor szürkeség beleszőtte magát a tájba, cikázó villámok engednek időnként bepillantást a mennybolt szomorú fátyla mögé. Fáj a torkom. Nem enyhe kaparás ez, hanem a zsigerekig hatoló, lüktető mandulagyulladás. Már nem ülök, félájultan heverek ladikom alján. A láz egész testemet átjárja. Aléltan készülök átkelni a másvilágra, amikor hirtelen fényre leszek figyelmes. Hunyorogva nézek a messzeségbe, és megpillantom a tábortüzet. Az eső elállt, teljes színpompájában tündököl előttem a sziget. A SZIGET! Én pedig egyenesen felé sodródom.

a part már közel
valóság, nem délibáb
menedék helye