Szeretlek, szeretlek,
végtelen ölellek,
s rettenve lehelem bele
e roppant titkot a tengeri szélbe:

Szerelek, szeretlek!
Többé nem kereslek,
hisz ragyogó két szemed
Nap s Hold lett szívem felett.

Szeretlek, szeretlek,
csak loppal figyellek -
nehogy elkívánja boldogságomat, Téged
egy féltékeny isten, s megszökjön véled...

Szeretlek, szeretlek.
Hogy miért, ne kérdezzed,
sem szőke Tisza, sem havas Kárpátok
nem értitek, ki nem találhatjátok.

Szeretlek, szeretlek,
mint habfelhők az eget,
mint tó a nádast, mi karéjozza,
mint tűz az esőt, mi lángját kioltja.

Szeretlek, szeretlek
szívemmel simítom szívedet
s azért fohászkodom némán a végtelen mennyeknek:
bár mindent megkapnál tőlem, boldoggá hadd tegyelek!