I.
májszínű szemek. mintha ősidők néznének rád. egyszerre nomád magyarok ügetését látom bennük, akik hajtják a csodaszarvast, és egyszerre ő magát, akit hajtanak. sarlót és máglyát is látok. dohos kastélyfalakat, alagútakat, ahol lánc és páncél zörög gyertyafényes, misztikus járatokban. az agyához eljutni csakis egy labirintuson keresztül lehet. a szívéhez nem tudok utat. a lelke nem evilági. mindent átölel és sehol sincs. a szája ragadozóé. arab-szürke árnyalattal. beszéde lassú. hangja erős, mint egy mentőautó. ahol megszólal, feltűnést kelt. átszirénázik rajtam a nevetése, egyszerre ijesztő és nélkülözhetetlen, még akkor is hallom, amikor sokáig távol vagyok tőle. akkor talán még jobban hallatszik. mintha itt lenne a szomszéd szobában, és átkopogna esténként, vagy egyszerűen átnyúl a városon egy ecsettel, mintha palettája lenne az egész földgolyó. mosolyog, hangja recés, őszinte, mint a hajnal, ami semmit sem takar, de mégsem látod, mi történt az éjjel. vállán ül a tehetség csapzott madara. fejében villamos energiaként cirkálnak a gondolatok, az ötletek. olykor, ha fázisceruzámat bedugom a fülén, elképedek. mennyi töltet. mennyi erő. ellátná Budapest lakosságát. fest. fest. fest. sistereg a vászon. a kanapén lila ujjai nyoma. a radiátoron vérszínű festék. higítószagú mámor.

II.

egyenes, mint a fű. de nem röghöz kötött. olyan fű, amit madár visz csőrében, a szabadság.
tapasztalataival ki lehetne tapétázni Afrikát. megérkezett és soha meg nem jött. hozzád tartozó idegen. mondatban fordulat, egyenletben ismeretlen. létrában hiányzó fok. de mindenhol ott lévő ok. aládmerül, és felhoz, mint elsüllyedt kincset. ha megérinted, szikrázik az ujjad, és feszültséggel töltődsz. barna sípcsontján Thaiföld fehér homokja csillan, kezében kormánykerék. alatta kilóméterek, mélységben és távolságban, magasságban és merészségben. ő a felkiáltójel a szívedben, ő a várakozást beteljesítő jóslat, ő az, aki úgy ismer téged, mintha benned lakna. keresed, keresed, miközben mindig is ott volt, és mindig is ott lesz.

III.

a lét vállára hajtja fejét, álmosan, lilán, részegen. egy narancs pall mallt kacag a tüdeje, gésa golyónyi szemekkel néz rám. éjszakás volt, kiesik kezéből az arcom, de még símogatja a mosatlant, és csavaros testére fürdőköntöst köt lazán. mélypuha ajkai átszivárogtatnak egy jóéjtnyi csókot, és alszunk, mint két tojás a tyúkban, reggelre kikelve.
a kórházban kék látogató ruhát húz az össze nem bulizott farmerjára, harisnyájára néma léptű ruhapapucsot, s hajlik rám az ágyra, mint szomorúfűz a vízhez. ittléte meglepő nyugalommal, magzat-békebeli lebegéssel ajándékoz meg. remegésem múlik, átsóhajt az életbe, eltámogat magáig, majd bájával takar. búg a tévé, lehalkítja, pihenjek, s visszafojtott kuncogására alszom el.