Orpheus vagy a nemvárt szerencse

Orpheus felesége, Eurydiké egy folyó partján játszadozott az erdei istennőkkel, nagyon fiatal lehetett még, talán csak 8-10 éves, mert később a lányok már nem játszadoznak, egészen más elfoglaltságot találnak maguknak. Valami efféle járhatott Aristaios fejében is, amikor a játszadozó kislányokat látta, és eldöntötte, hogy az egyiküket, Eurydikét beviszi a bokrok közé. Eurydiké megértette, hogy mit akar az ifjú pásztoristen, és rémülten menekült a magas fűben. Nem vette észre a lappangó mérges kígyót, a kígyó megmarta, Eurydiké meghalt.

Monteverdi azt mondja, Orpheus megsiratta a játszadozó gyermek-feleséget, addig könyörgött az isteneknek, amíg megengedték, hogy Eurydiké visszatérjen a felvilágba. Offenbach úgy tudja, egyáltalán nem rendítette meg a haláleset, és csak a közvélemény nyomásának engedett, amikor lantot ragadva könyörgött Eurydiké életéért. Monteverdi szerint az ének és a lantszó meglágyították Persephoné szívét, Offenbach gúnyosan megjegyzi, már nem bírta tovább hallgatni Orpheus siralmait; beleegyezett abba, hogy Eurydiké visszatérjen, csak egyetlen feltétele volt, egy egészen kis feltétel: Orpheus megy elől, és nem tekint hátra, ameddig vissza nem értek a felvilágba.

Az alvilág urai nem szívesen engedik el a zsákmányukat; Persephoné talán azt gondolta, ezt a feltételt úgysem lehet teljesíteni, talán valami egészen mást gondolt; sűrű fátylat adott Eurydikéra, Orpheus akkor sem látott volna belőle semmit, ha véletlenül hátrapillant. De ez alkalommal Orpheus nagyon állhatatos volt, hiába táncolták körül a boldog lelkek. Nem nézte meg az olyan helyi nevezetességeket sem, mint az oroszlánokkal teli folyó, az emberfej gyökerű fa vagy a beszélő gránitszikla; kitartóan menetelt a hosszú úton a felvilág felé, és közben mindegyre a lantján játszott, főleg azért, hogy ne hallja Eurydiké könyörgését.

Eurydiké előbb csak halkan esdekelt, nézzen rá egy pillanatra, miféle szerelem az, hogy rá sem néz a feleségére, hetek óta nem látták egymást, és most nem kap tőle még egy pillantást sem. Az istenek egymásnak szánták őket, ezt az üzenetet hozta Eros vagy Ámor, valamelyik a kettő közül. Az istenek azt akarják, hogy együtt éljenek a felvilágban, Persephonét pedig nem kell komolyan venni, nagyon jól tudjuk, hogy miért lett az alvilág istennője. Elrabolta őt Hades vagy Pluto; senki sem jött érte a felvilágból, a barátai nem törődtek vele, nem hiányzott senkinek, csak a mamájának. A mamája követelte vissza a föld alól, de akkor már késő volt, Persephoné megette a gránátalma magját, azt állította, hogy a gránátalma egyetlen magjától esett teherbe, és a mamája még el is hitte a mesét.

Orpheust nem érdekelte az alvilági pletyka. Apollón és Kalliopé múzsa fia vagyok, gondolta büszkém, nekem az a dolgom, hogy zenéljek, és zenélek is, amíg egészen fel nem érünk, vagy még azután is, ez teljesen attól függ, hogy sikerül-e meghosszabbítani a lemezgyárnál a szerződésemet.

Eurydiké már nagyon dühös volt, fölemelte a hangját. Hiába beszélek neked? Minek jöttél utánam, ha ennyire nem vagyok fontos? Nagyon jól éreztem magam odalent, nagyon jó a társaság, nagyon szeretek az asphodelos réteken bolyongani; egy szem mérges kígyó sincs a magas fű közt, csakis és kizárólag asphodelos.

De Orpheust az alvilági flóra és fauna sem érdekelte, sőt meggyorsította a lépteit, mert valahol, nem is olyan messze, már látott egy kis fényt derengeni, ott van a felvilág.

Vedd tudomásul, hogy azonnal visszamegyek, rikácsolta Eurydiké.

Orpheus nem válaszolt, csak gondolatban megvonta a vállát. Tőlem akár vissza is mehetsz, én megtettem, amit az istenek elvártak tőlem. Megszelídítettem a Cerberus kutyát, megvesztegettem Kháron révészt, megígértem a fúriáknak, hogy fellépek velük a Wembley Stadionban, kihoztalak az alvilágból, ha te vissza akarsz menni, innentől kezdve a te problémád.

Persze hogy Eurydiké nem ment vissza, szerencsésen megérkeztek a felvilágra, ott volt az összes riporter, paparazzo meg minden, a rajongók visítottak, mackókat és intim ruhadarabokat dobáltak Orpheus lábai elé. Végre megfordult a nagy sztár, és a kamerák kereszttüzében kibontotta Eurydikét a sűrű fátylak közül.

Eurydiké boldogan mosolygott, mint mindig, amikor fényképezték. Leffedt ajkai közül összesen egy odvas fog villant elő... Ragyás képét ráncok barázdálták, orra az álláig lógott, csipás szemei hunyorogtak a szokatlan világosságban. Ez nem Eurydiké, ez egy rút boszorkány, ez maga Erichto Thessáliából, ez La Kyteler vagy Samwell anyó, az ördög nagyanyja személyesen. Ezt a vénséget varrta a nyakamba Persephoné, hát ezért kellett a sűrű fátyol, ezért nem volt szabad hátranéznem? Ez nem gilt, ez nem fair, ez szerződésszegés! Vissza az egészet, kezdjük előlről onnan, hogy Eurydikét megmarta a kígyó, a Monteverdi-variációt akarom, a Gluck-variációt, mert jobb elveszteni egy szépséget, mint megnyerni ezt a bányarémet.

Persephoné azonban jól szórakozott az alvilágban, és gyorsan megette a gránátalma többi magját.