Milyen ostoba világ
Milyen éretlen emberek
Milyen nyavalygó gyengék
Milyen önállótlan gyermekek!

Milyen bátortalan erőtlenek
Milyen önző fejletlenek
Mennyire azt hiszik, hogy tudnak
És üres aggyal nem gondolkodnak!

Milyen mocskos, ostoba világ
Milyen nagy tömeg éretlen ember
Milyen sok a gyenge nyafogás
Az egymástól függés, a nem gondolkodás!

Milyen sok a hitvány senki
Milyen fölösleges ilyen nagy tömegben lenni
A karmát kísérteni, az anyagot dolgoztatni
Milyen hiábavaló szülni, szülni, szülni!

Mennyire telített a méltatlanok szintje
Mennyire nincs az embereknek szíve
Mennyire sok a fölösleges ember
És aki érdemes, mennyire nem kell!

Milyen sok az agy nélküli senki
Mennyire nem tudunk őszintén nevetni
Mennyire nem ismerjük az őrült erő-táncot
Csak a merev szokásokat, ostobaság-láncot.

Mennyire száműztünk mindent, mi természetes,
Mindent, mi jó, egyszerű s kellemes.
A hamis élvezetért, bonyolult ostobaságért
Feladtunk mindent, miért élni érdemes.

Mennyire sok a majomkodó színjáték,
Az őszintétlen bókok s haszonleső ajándék.
Mennyire túlbonyolítják a részigazságot,
Torzítva hazudnak, s élvezik a vakságot!

Mennyire szép s egyszerű lehetne minden!
Milyen sok mindenre érdemes lenne az ember!
Miféle csodás alkotásokra lenne képes!
S miféle alantas tápszerre éhes!

Mi minden lehetne a világból, ha értelmes az ember!
Milyen csodák születnének, ha gondolkodna egyszer!
Ha kicsit bátrabb lenne, s őszinte magához!
Nem kötődne minden lélek a buta, vad magányhoz.

Mi lehetne...! Mi lehetne...! Nem tudhatja senki.
Megjelentem, elképzelem, nem változik semmi.
Gondolkozom és segítek, ha kellene belőlem.
A sok ostoba meg sikítozva menekül előlem.

Csak maradj magadnak, ostoba ember!
Én teszem a dolgom, amit meg kell tennem.
Cselekszem érted, ez nem kevés, még sok is.
S ha lesz egy csöpp eszed, s kellek végre, szólíts.

Csak maradj magadnak, ostoba világ!
Nem az én szívem marja a megalázó hiány!
Egyszer, meglátod, mindezt megérted.
S akkor végre, méltó módon, cselekedhetek érted.