Az éjszaka csendjébe
órakattogás dübörög
pattog a sublót
a szú mint szorgos élmunkás teszi a dolgát
vaksötéten ráfolyik kezemre a ragacsos idő
megérint
lehúzza a takarót áll fölöttem érzi félelmem
fényesen villan pengéje
kettéhasítja torkom s ahogy fuldoklom
száz magányban vérem csorog
nem issza be a föld
hiába hörög és vonaglig testem
nem ment meg semmi
félelmem zsírosan szétkenődik homlokomon
a végtelen tárul fel-felé bámul szemem
templomtoronyban lélek harang kondul
elindul a menet
fekete ló vontatja a rozzant szekeret
a halál kocsisa nem néz fel
csuklyája alatt arctalan fej
átadja ostorát köpenyét
egy évre átvettem szerepét
elindulok lassan a szekér nyikorog zörög
tisztem lett a múlandóság fölött.