HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 34

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49215

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-06 14:57:56

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ZsódiFeltöltés dátuma: 2009-09-09

Az "önmegvarázsló" lányka

Verőfényes napsütés volt, enyhe szél lengedezett körül az udvaron. Egy régi pokrócot terítettem le a lépcsőre- még a nagymamám szőtte-, s elnéztem, ahogy egy kislány játszik a közelemben. Csak ültem ott, és élveztem, ahogy hajamat borzolja a friss, nyári fuvallat. Valóban elég ennyi a boldogsághoz?
Eszeveszetten szaladgál az Édes, mindjárt leállítom, hisz' megmondtam már párszor, hogy ne csinálja ezt, és ne rohangáljon semmivel, amivel megsebezheti magát. Gyerek- szokták mondani- és ők márpedig ilyenek, ha tetszik nekem, ha nem.
Ezért egyelőre csak nézem... Nyugalom és csend van körülöttünk, csilingelő kacaja megtöri néha ezt a képet, de így azt hiszem, még idillibb a helyzet.
"Kicsim, hányszor mondjam még, hogy tedd le azt a pálcát?"- kérleltem.
" De Anyu, nézd meg ezt! Nézd, mit tudok! Ez nem akármilyen botocska, ez varázspálca, Anyu!"- mondta örömmel, és tovább futott, hogy kísérletezzen a macskánkon.
"Emily, azért a cica szemére vigyázz! Gyere ide, kérlek, Emily! "- kiáltottam ismét, de most már odamentem hozzá, ölembe kaptam, s a magasba emeltem a csillogó, szürkéskék szemű emberkét.
"Anyuka, de én mondtam már, hogy varázsló leszek. Eltűntethetem Lucát? Na, légyszi, engedd meg! Meglátod, hogy büszke leszel majd rám!"- győzködött, de olyan esdeklően, hogy nehéz volt ellenállni, ennek a csupa szív teremtésnek.
"Először is Édesem, a női varázslót boszorkánynak hívják, és..."-kezdtem volna ecsetelni Neki a helyzetet, amikor hirtelen érces, ám jól ismert férfihang szakította félbe a mondandómat, a nagy örömmámorban elfelejtkeztem arról, hogy az én "fantasztikus" férjem ma kivételesen itthon tartózkodik, ritka pillanatok egyike:
" Diana, ne hajtogasd a gyereknek folyton azt a sok ostobaságot! Ha nem etetnéd folyton a tündérmeséiddel, nem akarna most varázsló lenni, és magunkat meg a macskát is megkímélhetnénk végre a felesleges izgalmaktól."
"Tudod Drágám, a női varázslót boszorkánynak nevezik-közöltem ismét, csak, hogy tudassam vele, ő sem tökéletes-, és a lányunk pedig mindössze csak 5 éves, hagyd, had fejlődjön a fantáziája!"- tiltakoztam az újabb kioktatás ellen, amelyek nálunk mostanság egyre gyakoribbá váltak.
"Figyelj Diana, minél hamarabb rájön a valóságra, annál jobb. Akkor talán még meg tudjuk menteni az érzelgősségtől, és kezdhetünk vele valami értelmeset, még akkor is, ha már lány lett. Te magad is tudod, milyen nehéz a női sors manapság."- Az ő szájából ezek a kijelentések gyakran úgy tudnak hangzani, hogy teljesen megrökönyödöm. Tom mindig is értett hozzá, hogyan vegye el azt a kevés életkedvemet, ami megmaradt, és ezekkel mindig életem legszebb pillanatait döntötte romba.
"Ne a gyerek előtt, kérlek! Már megint ez az ócska duma, és megint én vagyok a hibás, hogy lány? Attól még igenis van esélye! Talán még soha sem hallottál elismert női tudósokról, vagy írókról? Ugyan már, ne nevettess, kérlek!"- replikáztam.
"Mindegyik csak egy férfinak köszönhette a hírnevet, vagy esetleg többnek! Ahelyett, hogy önmaguk megvalósítására törekedtek volna. Á, te is mindig naiv kislány maradsz, akkor mit várjak Liától? Ebben rád hasonlít."- mondta gúnyosan.
"Ismét a blabla. Kezdődik a sztori a hisztis, öntudatlan énemről."- gondoltam, közben éreztem, hogy a szeme szikrákat szór. Olyan megvetően nézett rám, hogy majdnem elpityeregtem magam, de meg akartam mutatni, erős jellem vagyok, bármilyen neműnek születtem is. Ismerem magamat, és tudom, mit akarok képet igyekeztem vágni, de nyilvánvaló volt, hogy hazugság az egész, és ezt sajnos ő is érezte. Dühös, ugyanakkor kaján vigyor ült ki az arcára, mely azt sugallta, hogy örökre be vagyok zárva egy olyan kalitkába, ahol ő az úr.
Egy asszony lennék csak, aki nem képes egy olyan utód szülésére, hogy tovább vigye majd a család "nagy és méltóságos"nevét? Egyszer már majdnem sikerült, de úgy látszik, több esélyt nem kapok. Az élet iróniája mindez: Diana, aki nevét a szűz istennőről, a szülőanyák védelmezőjéről kapta, a saját kisfiát nem volt képes megmenteni a korai haláltól.
"Apuka, hidd el, én azért leszek varázsló, hogy meg... megva... mit is mondtál? Megvarázsoljam önmagamat!"- jelentette ki büszkén az 5 éves Emily.
"Nem megvarázsolod, hanem megvalósítod. De most, pszt, Édes, hagyd Anyut és Aput magára, és menj szépen játszani, de tedd le azt a botot!"- utasítottam gyengéden a gyermekemet.
Úgy éreztem, ez volt az első olyan helyzet, amikor elkezdett tudatára ébredni.
Később, ahogy egyre nőtt, és ahogy az értelme nyiladozott segíteni próbáltunk neki, hogy megismerje a világot, okosabb legyen. Rájöttünk, hogy erre addig képtelen erre, míg önmagát nem látja tisztán. Én ezt elég jól tudtam, hiszen egy olyan anya voltam, aki fiatal kora ellenére sok mindenen keresztülment.
Kezdődött a bulimiával-, ami önértékelési zavarból adódó étkezési rendellenesség. Elkapkodott, egyre rémesebb, és gyötrőbb házassággal folytatódott, ami szintén saját hibám következménye, hiszen hogyan tudtam volna szeretni valakit, amíg magamat sem ismerem és nem kedvelem? És tartott egészen egy kisfiú halálán át, az elsőszülöttén, ez volt a végső pont, a mai napig nem bírtuk feldolgozni. Elveszteni valakit, mielőtt megismernéd, szörnyű, hálátlan állapot, főleg egy szülőnek. Tom nem mutatta annyira, hiszen férfi volt, de az élcelődő, gyengébbik nem képviselőire tett szörnyű, bántó megjegyzéseitől néha hányingerem támadt.
Próbáltam segíteni neki túljutni ezen, mert mindennek ellenére szerettem, őt és a lányomat is. Így kezdtem el küzdeni Emilyért, hogy ő ne juthasson a helyzetembe. Szerencsére ebben a szép és nemes feladatban, Tom is támogatott, ilyenkor megfeledkezett végre a múltról, és többé-kevésbé a hímsovinizmusáról is. Hozzáteszem, ez volt az egyetlen ilyeneset, amikor sikerült neki. Tudta, hogy fia már sosem lesz tőlem, ezért mindent beleadtunk, hogy a törékeny egykénk öntudatos, életrevaló, felnőtt nővé válhasson. Bár, véleményem szerint "A világ legfontosabb nőalakjai" vagy a "Hogyan legyünk sikeresek az életben?" című könyvek túlzásnak számítottak, főleg ennyi idősen, de nem mertem vitatkozni. Mindent igyekeztem megtenni a családi béke helyreállítása, és megtartása érdekében. A vaskos kötetek meg szépen gyűltek a polcon, amit persze majdnem minden évben bővíteni kellett, de fő a családi nyugalom.
Emilynek pedig tetszett a "játék". Zongora leckéket vett, hogy a zene útján közelebb kerülhessen magához. Táncot tanult, és sportolt, hogy a testét uralni és használni tudja. Szellemileg és fizikailag is tökéletesen fejlődött, ő volt a mindenem. Sőt, talán a mindenünk, habár tudtam, hogy Tom örökké engem okol a fiúnk sorsa miatt, és ebbe beletörődtem. Sejtettem, hogy a mi kapcsolatunk nem leányálom, de ott volt nekünk a "szerelem gyümölcse", a gyermek, akinek értelme, boldogsága és világ iránt mutatott szeretete, és érdeklődése mindezt feledni engedtette velem.
Még élénken él bennem az első úszóverseny győzelme, vagy a táncbemutatók képe.
Ezeken mindig sírtam, ilyenkor Tom - már amikor sűrű időbeosztása engedte, hogy ott legyen velünk- ismét érzelgős, naiv lányt látott bennem, és ezt ő nagyon utálta gőgös, racionalista üzletemberként.
Egyedül én voltam tisztában vele, Emily kicsit engem is megtestesít, egy részemet, azt, aki lehettem volna, ha segítenek a szüleim, ha nem egyedül járom végig az önfelfedező utat, és nem vagyok olyan gyenge, hogy az egészet elbukjam.
Ez is szubjektív dolog. Rossz döntéseim, magam, a körülmények és a betegségem elől való menekülésem vezettek a házasságba, viszont akkor most nem lenne itt nekem életem legdrágább kincse. Nem suhanna a táncparketten, és nem libbenne szőke haja, ugyanúgy, mint akkor rég, amikor a "varázspálcával" hadonászott az udvaron.
Még csak 11 éves, de elindult a legjobb úton. Néha apja szemében is megvillanni látom a büszkeség, és megkönnyebbülés szikráját. Remélem, nem képzelődöm, és egyszer belátja majd, hogy a nők is vihetik valamire megfelelő önkritikával, és kitartással.
Felzúg a taps. Forog velem a terem, fogalmam sincs, mi történik, összemosódott arcok vesznek körül, a fejemben egy kórházi jelenet pörög újra meg újra:
"Miért történt ez? Hol van a fiúnk? Csak a te hibád! Erre sem vagy képes! Semmirekellő ribanc!"- ordítozza nekem "életem nagy szerelme". Ez nem volt újdonság, 13 esztendeje már annak, hogy majdnem minden egyes nap lejátszódik a fejemben. Fiúnk, Adam halála után két évre lépett be életünkbe a második gyerek.
Minden elsötétül.
Éles neonfény világítása zavarja meg a látásom. Tom az ajtóban, szokásos ingerült hangnemében társalog egy orvossal, mellette a megszeppent 11 éves Emily ácsorog. Néhány hangfoszlányt hallok csupán, melyből annyit sikerül megértenem, hogy valami traumáról és utóhatásairól, izgalmakról, depresszióról lehet szó.
Észrevették, hogy ébredezem, azt mondták hirtelen elvesztettem az eszméletemet az előadás alatt, sokáig nem leszek még teljesen éber, és most nyugalomra van szükségem, ezért magamra hagynak.
Jól tudom, mi váltotta ki mindezt, az örökös megfelelési vágy, először otthon, most pedig a férjemnek való folytonos tetszelgés, no meg az önvádaskodás a fiúnk miatt. Viszont úgy látszik, még most sem ismerem eléggé magam ahhoz, hogy tudjam, milyen reakciókra vagyok képes.
Hiába az egész, csak vergődök, mint egy partra vetett hal. 19 évesen belecsöppentem ebbe az egész melodrámába, két évre rá meghalt az első gyermekem, azóta Emilyért küzdök, hogy neki más sorsa legyen. Nem volt időm és lehetőségem önismeretre, akkor talán nem itt lennék, de mint mondtam, minden csak nézőpont kérdése.
Ez annyira jellemző, ő is magamra hagy, egyedül a rossz gondolataimmal. Kivételesen, most az egyszer hiteles kifogása is van rá, hiszen az orvos mondta, és végre nem egy üzleti tárgyalásra kell hivatkoznia. Gratulálok! Hitvesi szeretet... Legalább egy pohár innivalót adhatott volna, hogy oltsam a szomjamat. Ó, micsoda meglepetés, mégis itt a víz, biztos a nővérke műve. Várjunk csak, van mellette egy boríték is.
Kinyitom, az én Édes kislányom tökéletes betűi kanyarognak a lapon. Mindig arra törekedett, hogy ő legyen a legjobb.
Ismét feltör bennem a bűntudat érzése, más fajta, mint eddig. Most azért vádolom magam, mert lehet őt is ugyanebbe a helyzetbe sodortam tudtomon kívül. Ilyen fiatalon hatalmába kerítette a maximalizmus. Kicsoda ő? Önmagát alakítja, vagy a mi általunk kreált szerepet játssza?
Kérdésemre a válasz a sorok között volt felfedezhető:
" Anyuka, ugye Te is láttad? Varázsoltam a színpadon. Ha varázsló nem lehetek, majd táncolok, hisz' ugyanaz. Sajnálom, hogy te rosszul lettél, remélem, hamar meggyógyulsz, és újra láthatod, ahogy megvarázsolom önmagam, vagy, ahogy te mondtad megvalósítom. Emlékszel? Apa mindig ezt szerette volna tőlem. Szeretlek. Puszil: Lia."
Lia. Az apja hívja mindig így. Már nem számít, mert megfelelő úton halad. Táncos lesz belőle, az önismeret művésznője.
Én pedig nagyokat kortyoltam a pohárból, s hiába szedtem össze minden női méltóságomat és büszkeségemet, most mégis éreztem, hogy végig gördül egy hatalmas könnycsepp az arcomon. A meghatódott, naiv lányka könnyei voltak ezek, de egy idealista, álmodozó nőé is egyben, aki rájött, körülötte soha, semmi sem az, aminek látszik.


Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Zsódi
Regisztrált:
2009-08-20
Összes értékelés:
2
Időpont: 2009-09-12 21:18:52

válasz Bödön (2009-09-12 09:28:02) üzenetére
Szia! Köszönöm szépen.:)
ZsóDi
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8520
Időpont: 2009-09-12 09:28:02

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia! Nagyon szépen írsz, jó olvasni ezt a történetet. Tetszett, és így az én pontszámom: 5

-én

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel A csuka és a fogas címmel a várólistára

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je = Ü című alkotáshoz

Miléna bejegyzést írt a(z) Se isten, se ember című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Hóváró című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az aranyszemű lány című alkotáshoz

Zsóka Eliza Wolfbetta bejegyzést írt a(z) Őrizd a tüzet című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Az igazi Mikulás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az aranyszemű lány című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) mai kép című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Egy vándormadár hazatért című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) kiégés felé című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) kiégés felé című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Advent idejére című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) kiégés felé című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)