A Nő csak apránként hitte el, hogy megtörtént. Pedig védekezett. Nem akarta ezt az egészet. De jó volt, hiszen végre újra nőnek érezte magát. Jól esett neki a figyelem, a bókok, a tudat, hogy vágynak rá. S bárhogy próbált ellenállni, mégis megtörtént. Nem tudta, a teste, az agya, vagy a szíve érezte meg először, hogy megfogant. Hogy gyökeret vert benne az a valami, amit úgy hívnak: szerelem. S ettől a perctől uralta a testét, a szívét, a gondolatait. De azt is tudta, ez nem kiszámítható, nem osztható fel hónapokra, nem belátható a vége, ahogy a kezdete sem volt az. S tisztában volt vele, egyszer ennek is vége lesz, mint minden szép dolognak az életben. De addig még ki kell hordania a boldogságát. Mert a Nő boldogságra termett.

*

A Nő csak apránként vette észre, hogy megtörtént. Hiszen nem védekezett, eszébe sem jutott, hogy kellene. Csak teltek a hónapok, szerelem volt, napfény volt, odaadás, bókok, vágyak, ölelések ezre. Nem gondolkodott, nem figyelt, varázslatban élt. Az önmaga által keltett varázslatban - miközben múlt az idő. S észre sem vette, hogy mégis megtörtént. Hogy a teste, a szíve, vagy az agya érezte meg először, nem számított. De érezte, hogy megfogant. Hogy gyökeret vert benne az a valami, amit úgy hívnak: magány. S ettől a perctől uralta a testét, a szívét, a gondolatait. S már tudta, ez nem mehet így sokáig, véget kell vetni neki. Azt is tudta, ki kell hordania a boldogtalanságát. Mert a nő túlélésre termett.


2005. szeptember 8.