Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.

Kalandjaim a lakóban - Egy éjszaka Gazsival

A villányi lovastáborban egy sátorban aludtam Gazsival. 2002 júliusát írtuk, és akkor már két hete dolgoztam az alapítványnál.
Takarodó után hanyatt fekve bámultuk a sátor kupoláját. Csend volt, néha áthallatszott egy-egy kuncogás a szomszéd sátrakból.
- Patkány! - mondta Gazsi (mindenkit így szólít, akit szeret). - Nem tudok aludni.
Halkan felsóhajtok, mert valahol ettől féltem.
- Próbálj meg azért - mondtam kényszeredetten.
Gazsi egy kis ideig hallgatott, majd újból megszólalt:
- A lovak miért ilyen nagyok?
Tüntetőleg ásítottam egyet, és csak egy nagy sóhaj után válaszoltam:
- Nem tudom...
- Patkány, mondd már meg!
Beletúrtam a hajamba, és Gazsi felé fordultam.
- A lovak azért ilyen nagyok - mondtam - mert sokat esznek.
- Mennyit?
- Hát... ötven kiló zabot és harmincöt kiló szénát...
- Tényleg?
- Hát persze!
- Az nagyon sok?
- Ühüm.
Egy ideig újra csend volt: Gazsi az elhangzottakat dolgozta fel, én pedig megpróbáltam aludni. A távoli vihar zajai átosontak a sátrakon és az istállókon. A lovak megcsörrentették láncaikat, egyik-másik prüszkölni kezdett. Gazsi megmozdult.
- Mi ez a zaj? - kérdezte.
A pokróc alól válaszoltam:
- A lovak.
- Mit csinálnak?
- Mocorognak.
- Miért?
- Mert félnek a vihartól.
- Miért?
- Mert az állatok félnek a vihartól.
- Miért?
- Mert. Csak!!! Ezt senki sem tudja... - mondtam ingerülten, de minden meggyőződés nélkül.
- Miért?
- Aludj! - suttogtam fejhangon, és nagy dérrel-dúrral a "fal" felé fordultam.
- Ne haragudj, de nem tudok!! - dörmögte, majd hozzátette: - Nem lehet ezt erőltetni. Ugye megérted?
Igen, abban a pillanatban én voltam maga a megértés. Az empátia szobra a következőképpen nézhet ki: egy sátorponyva alatt két alak. Mindkettő fekszik, mint a lőtt medve. A kövérebb vigyorog, és a fejét vakarja. A véznábbnak feltűnően karikásak a szemei és a vérnyomása agyvérzésgyanús.
Rendkívüli empátiámban a következőket tanácsoltam Gazsinak:
- Számolj bárányokat!
Erre az ötletre szinte felröhögött, majd egy kis fejvakarás után, szép hangosan nekiállt számolni:
- Egy, kettő, három, négy...
Ekkor már összeszedtem szociálisgondozói tekintélyemet. Rárivalltam:
- Magadban, Patkány!
A "Patkány" erre sértődötten elhallgatott, és magában folytatta a számolást. Megint jótékony csend töltötte be a sátrat, csak a tücskök ciripelését lehetett hallani. Újra megpróbáltam elaludni... Hamarosan azonban ismét megszólalt Gazsi:
- Te szerencsétlen, mi jön hatvankilenc után?
Vészes lassúsággal feltápászkodtam, és valami hosszúkás ruhadarab után kezdtem kotorászni, amivel megfojthatom Gazsit. Persze felfigyelt a mozgásra, magában kuncogott egy sort, majd megkérdezte:
- Mit csinálsz?
- Kosarat fonok, mit csinálnék?!
- Hatvankilenc után mi következik?
- Nem tudom.
- De tudod!
- De nem tudom!
- Százhúsz következik?
Ráhagytam, hogy igen, erre megnyugodott. Visszafeküdtem. Újabb két perc telt el tücsökciripeléssel. Vártam már a következő kérdését.
- Te Sanyi, mit szólna apám ahhoz, ha megkérem: vegyen nekem egy farmot?
Nem válaszoltam. Éjfél körül járhatott az idő. Gazsi várta a feleletet.
- Hallod?! Mit szólna?
Csendben voltam, ő pedig témát váltott:
- Ha a hajam nyolc méter hosszú lenne, és ha a lovam ötven kilométer per órás sebességgel menne, akkor mennyire lobogna a hajam?
Majdnem felröhögtem, mert elképzeltem a jelenetet, amint Gazsi nyolc méter hosszú haja lobog a szélben. Rendes körülmények között hemperegtem volna a nevetéstől, most is szerettem volna felvisítani, de nem volt szabad. Az is luxus volt, hogy a mellkasom remegett. Már-már a megfulladás réme fenyegetett. Gazsi néhányszor még próbálkozott: kérdezett, lapogatta a hátam, de makacsul hallgattam, így végül sikerült félálomba merülnöm. Egyszer Gazsi ebből is felrázott.
- Sanyi - suttogta - pisilnem kell.
A mobilom után matattam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Pár pillanat után a kezembe is akadt. Fél egy volt. Sikerült fél órát aludnom. Két percbe került, míg Gazsi kikászálódott a sátorból. Hátulról segítettem neki, és mire észbe kaptam, már el is kezdte a sátortól fél méterre.
Egyből felébredtem:
- Menj kicsit arrébb legalább, ha már lusta vagy a vécéig elmenni - mondtam neki.
Abbahagyta, álmosan odébb csoszogott két métert, és egy fa tövébe újra elkezdte.
Befelé már előröl segítettem. Szinte begurult a sátorba.
Reggel persze elaludtunk, és a többiek nevetve leskelődtek be a sátrunk nyílásán keresztül. Vigyorogva, pimaszul fitten keltegettek minket. Jókedvükkel együtt széles pászmákban ömlött be hozzánk a vidám, július reggeli napfény.