Ma újra rád gondoltam,
ahogy álltam az ősz kapujában,
s az elmúlás szele megcsapott.
Levelek zörögtek talpam alatt,
élettelen testük a nyarat siratta.

Mégis, mintha megérintene a kezed,
törölted volna arcomról könnyemet,
meleg tekinteted a felhőkben táncolt,
egy halk mennydörgés kedvesen rám szólt:
vigyázom léptedet, hisz az ég vezet.

De most, vádolom magam, mert nem vigyáztam,
elengedtem kezed, s a vihar elragadta lelkedet,
a mennybe szállt vele, hogy jó helyen van, csak sejthetem,
de egy darab itt maradt, s virágként nyílik szívemen,
emléked csavarta könny, most, mit zápor, úgy pereg.

Ma újra rád gondoltam,
ahogy álltam a temető kapujában,
árva sírod felett, tördelve kezet,
mégis nyugalomban, hisz itt, már nem bánthat senki.
Tudom, fiad nélkül kellett utolsó utadra menni.

Most a fák is rozsdás könnyeket ejtenek,
hideg márvány alatt nyugszik a szeretet,
a mécses lángja most fényesebben ragyog,
talán tudod is, nélküled egy árva gyermek vagyok,
csak sodródom az élettel, és hagyom.

Szeretném fogni, újra a kezed,
rálehelni csókomat, törölni könnyes szemed,
de már nem lehet. Még is, ha az álom néha elragad,
és látom újra mosolygós arcodat, kinyújtod kezed felém,
mint gyermek rohanok feléd és öleden megpihenek.