Július volt, még vígan tombolt az ezüst nyár,
mikor szerelmes lelkünk egymásra talált,
átbeszélgettünk oly sok csillagfényes éjszakát,
szívünkben egyre hevesebben izzott a vágy.
A fájó, magányos órák olyan lassan múlnak,
lelkemben soha el nem múló érzések dúlnak,
szeretnék örökre gyönyörű szemed fényében fürödni,
szellők szárnyán repülve a végtelenbe veled egyesülni.
Magamhoz ölelnélek, hogy te is érezd ahogy szívem dobog,
szeretnélek megcsókolni, válladra borulok.
Már bennem élsz, ha elveszel én veled halok,
a mindenség részeként veled oly boldog vagyok.
Szívünk hevesen egy dallamot dobog
csillogó szemünk is csak együtt mosolyog,
te vagy az egyetlen ki szívemet lakod,
nélküled az ünnepek is szürke hétköznapok.
Leszek egy gyönyörű éjjel az, aki én vagyok,
nekünk ragyognak majd a fénylő csillagok,
feléd hajolok, s halkan suttogom, hogy szeretlek,
átadom testemet felajzott testednek.
Meg vagyon az írva, hogy találkoznunk kellett,
most rád bízom magam, mert nagyon szeretlek.

Álmodtam éjszaka csodásat veled,
forrón öleltelek, szerettem testedet,
mikor felébredtem, haraptam ajkamat,
testem megremegett, úgy akartalak.
Mondd, gondolsz rám néha távoli hegyeken,
vagy elfelejtetted már régen a nevemet?
Eszedbe jutok akkor legalább, amikor Hold szórja vakító sugarát?
Gondolsz-e rám, amikor úgy érzed, megöl a magány,
és vágyakozol-e utánam egy csendes éjszakán?
Gondolj rám, ha felnézel az égre, és egy fénylő csillag ragyog,
tudd kedvesem, a sötét éjben ki az, ki onnan rád mosolyog.
Hiszen Én vagyok!
Gondolj rám, amikor szellőként simogatom lágyan arcodat,
vagy amikor egy éjszakán a hold sugaraival ágyadba bújok,
megölellek és hozzád simulok.
Édes ajkadra lehelem forró csókomat,
és nem visz el mellőled csak a kegyetlen pirkadat.

Mondd, gondolsz rám?