HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 28

Tagok összesen: 1825

Írás összesen: 45381

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen

sem

Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2017-11-19 20:37:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Maat Ka RaFeltöltés dátuma: 2009-09-23

A Szabadság Szerelmese

Nagyon-nagyon régen és nagyon-nagyon messze történt. Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás Tengeren is túl, egy ősi korban, egy másik Földön, egy régi világban. Élt egy nő, aki a szabadság szerelmese volt. Vad, betörhetetlen, szilaj, megzabolázhatatlan, és nagyon-nagyon magányos. Fájdalmát nem kiálthatta ki a világnak, mert nem barátkozott az emberekkel. És az emberek is úgy érezték, jobban teszik, ha távol maradnak tőle. Mert tudott ő ártani, ha akart. Óriási hatalmú mágusnő volt. Szilaj, betörhetetlen és önálló. És amikor az emberek rettegve és gyűlölettel néztek fel rá, amint a Sárkányok Úrnőjeként a levegőt hasította a magasban, ő tudta, hogy ez sosem fog megváltozni. És a szíve beleremegett a magányba. Öklébe harapott, visszanyelte könnyeit, arcára kiült a rendíthetetlen szigor, és élő villámokat szórt az égből. Ő volt a kegyetlen, a megközelíthetetlen, a magányos Tűz.

Aki mindennél jobban vágyott rá, hogy visszatérhessen az emberek közé, és értük élhessen. De tudta, hogy nem lenne rá képes. Amikor népeket mentett meg a veszedelemtől, amikor természeti katasztrófákat hárított el egy kézmozdulattal, amikor a legveszélyesebb fenevadakat szelídítette meg és kényszerítette térdre, igyekezte nem mutatni arcát. De a híre elterjedt szerte a világban. És az emberek féltek tőle. Hálásak is voltak neki, és várták a segítségét, de nem szerették. Senki sem szerette. Ő egy hatalmas, rettegett, megközelíthetetlen, és mindörökké idegen égi veszedelem maradt, akárhányszor is mentett meg népeket a pusztulástól. Nem tudták őt szeretni. És ez a fájdalom végleg bezárta őt a magány saját maga által kialakított csapdájába.

Voltam egyszer, hol nem voltam, egyik életemben hatalmas harcos mágusnő voltam.

Sárkányhátról harcoltam. Hosszú, sötét vörösesbarna hajam volt, amit hátul egy csattal fogtam össze. Vad voltam és szabadságszerető, mindenem a szabadság volt, betörhetetlen, zabolátlan természetű voltam, és ha csak szelíden javasoltak nekem valamit, az már korlátozás volt számomra; elmenekültem, és soha többé nem találkoztam azzal az emberrel.

Nagyon sokat utaztam. Szinte állandóan úton voltam. Vörös Sárkány barátom hátán a Földet rendszeresen bejártuk. Sehol sem akartam hosszabb ideig maradni, mindig tovább kellett mennem, mindig űzött tovább vad természetem.

A legnagyobb nehézséget és egyben a legnagyobb, az egyetlen megváltásomat az jelentette, amikor szerelmes lettem. Egy fiatal mágus harcosba. Sovány volt, feketébe hajló sötétbarna szemekkel, majdnem teljesen fekete hajjal, és zöld ruhát hordott sötétzöldes-fekete köpennyel. Szelíd volt, bölcs és mély, és én tudtam, hogy ő a Társam. Az egyetlen, az igazi nagy Ő. Ő a Smaragd Harcos. És amikor elmúltak az ősi, az ó, a régi és az újabb Világkorszakok, ő ismét mellettem van. Sok-sok ezer, sok-sok millió évvel később is, most is a férjem. A Smaragd Harcos. A hűséges, a kitartó, aki minden álruhában és természetem minden vadsága mellett is rám talál, felismer, és feltétel nélkül szeret. Ő a kísérőm-kísértőm milliárdnyi Világkorszakokon át.

Vad és betörhetetlen életemben nem volt könnyű dolga. De számomra a legnagyobb kihívást, és végül a legnagyobb boldogságot jelentette. Az Ő szerelme késztetett először arra, hogy elgondolkozzak azon, hogy velem is előfordulhat, hogy közöm legyen egy emberhez. Hogy meg kéne tanulnom legalább egy kicsit alkalmazkodni másokhoz. De mindenekelőtt: lazítani azon az áttörhetetlen, mágikus vasfalon, amit a magányból és idegenségből burkoltam magam köré az elmúlt éveim során.

Az ilyen dolgokon való gondolkodás nagyon kellemetlen volt nekem. Úgy éreztem, képtelen vagyok feladni önmagam, a szabadságom, mint a lélegzetvételem: mert belehalok. De azt is tudtam, hogy mindennél jobban szükségem van Rá. És ha nem megy máshogy, hát belehalok egyetlen percért a szerelméből. Ezt boldogan vállaltam volna.

És nagyon-nagyon vágytam rá, hogy Ő legyen az én megváltóm, és valahogy mégis elérje, hogy túléljem...

Emlékszem: ültünk egy domboldalon. Nem voltunk még együtt, de már egy ideje ismertük egymást, és egyértelmű volt, hogy szeretjük egymást. Titkolhatatlan volt, hogy összetartozunk. Nemrég egy hosszú útról tértem vissza, ahol azért voltam, mert Smaragd időt hagyott nekem arra, hogy gondolkozzam a szabadságom minimális feláldozásán, amivel egy szerelem járhat. Visszatértem, és elhatároztam, hogy megpróbálom, bár nagyon idegen volt tőlem a gondolat. Rettegtem, életemben először, de nem utoljára: később, a Vele töltött hosszú évek-évtizedek többször váltották ki belőlem a rettegés korábban ismeretlen érzését, kevésbé intenzív hőfokokon.

Nem volt még kapcsolatom férfivel - emberrel sem túl sok - abban az életemben, pedig már a húszas éveim vége felé jártam. Ültünk a domboldalon, és mindenféléről beszélgettünk, Smaragd nem akarta erőltetni a témát, pedig láttam a szemében, hogy nagyon szívesen feltenné a kérdést, hogy hogy döntöttem vele-velünk kapcsolatban. De tudta, hogy ha felteszi, elveszít. Borotvaélen táncolt. Tudta, hogy az az egyetlen esélye, ha én magam hozom fel a témát. És ez nagyon nehéz volt nekem; szinte lehetetlen. Akartam, hogy valahogy megkönnyítse, hogy tudjak beszélni róla, de féltem is, hogy ha megteszi, akkor nem fogok bírni vele maradni többé. Rettegtem, akkor életemben először rettegtem igazán, hogy a zabolázhatatlan természetem miatt elveszíthetem azt, aki mindennél fontosabb volt nekem a világon.

A nyugodt, türelmes és nyílt pillantása volt a segítség. Az, hogy egy szóval sem említette a témát, nemhogy erőltette volna, de pontosan benne volt a tekintetében a néma kérdés, és a megnyugtató türelem, bármeddig tartó várakozás üzenete is. Szükségem volt látni a szemeiben, hogy pontosan tudja, hogy miről van szó, és azt is, hogy mennyire szenvedek. És hogy mindeközben egy apró lépést se tegyen irányomban, hagyjon nekem szabad teret úgy kezelni a dolgot, ahogy csak képes vagyok rá, az ő mindent tudó és megértő, nyílt, végtelen mély, csodálatos pillantása kíséretében. Nagy nehezen, dadogva elkezdtem a kérdésre terelni a szót, nagyon szenvedtem, mint még soha. Azt mondtam, hogy ez nagyon nehéz nekem, és ugye tudja, hogy senki másért nem csinálnám végig ezt a nevetséges szenvedést. És akkor ő megértően valami olyasmit mondott, hogy: "Nem kell kimondanod." És egész halványan elmosolyodott. Ugyanis akkor már tudta, hogy ha egyáltalán mondani akarok valamit, és nem azonnal elmenekülök, az már csak az "igen" lehet. És akkor megcsókoltuk egymást.

Csodálatos, mély, bensőséges, réges-régóta várt, hosszú, megváltó csókkal.

Hagyta, hogy én kezdeményezzem, de nem habozott egy percig sem viszonozni. Nagyon törékeny egyensúlyt kellett eltalálnia: nehogy úgy érezzem, hogy korlátozni akarja a szabadságomat, ha túl hamar lép, és ne érezzek megaláztatást sem, ha túl későn lép, hogy nekem kell megküzdenem érte. Ha túl korán lép, vagy túl későn, elmenekültem volna, mert képtelen lettem volna elviselni a nyomást, ami a szabadságomat, mint eleven, éltető tüdőmet éri. A kettő között pedig pengeélnyi vékony határ feszült. De hát ő Harcos volt. Mindig is jól tudott bánni a pengékkel.

Nagyon nehéz dolga volt. Én ezt már akkor is tudtam. Nagyon sajnáltam őt, és nagyon-nagyon tiszteltem érte. Talán ezért szerettem belé. Mert tudtam: ezt csak ő tudja megtenni értem, soha senki más ebben a végtelen Univerzumban. Tudtam: erős és bölcs, egyenrangú velem, és méltó hozzám. Megértő elfogadása nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő, amire valaha férfi képes volt egy nőért: egy olyan áldozat, amit meg kellett hoznia kettőnk érdekében, és meghozott, mert szeretett. Tudta, hogy vad természetem ellenére értem mégis érdemes megtenni mindezt. És megtette, erőből, bölcsességből és szerelemből. Ekkor már pontosan tudtam: megtaláltam az életem egyetlen boldogságát, megváltást szabadságom csapdájából, amiből, úgy tűnt, sosem leszek képes kitörni.

Természetesen megvoltak a ki nem mondott feltételeim, hogy együtt maradjak vele. És ez egy mondatban összefoglalható volt: semmiben sem korlátoz engem. Ez úgy nyilvánult meg, hogy továbbra is se szó, se beszéd, hetekre eltűntem, és akkor jöttem vissza, amikor úgy éreztem, hogy vissza akarok és vissza tudok jönni. Neki ezt el kellett fogadnia, mint a természetem részét. Őt sosem vittem magammal. Talán csak rövidebb utakra. Mert az az én világom volt. Az utazás, a Vörös Sárkány barátom, a hatalmas süvítő légtömeg alattam: ezt mind csak az enyém lehetett, az én szabad és vad világom, senki mással nem oszthattam meg. Nem önző voltam, csak képtelen voltam feladni a természetem, és előbb haltam volna meg, mintsem hogy képes legyek ezen változtatni.

Őérte még meg is akartam változni. Megpróbáltam, de képtelen voltam rá; a legkisebb próba olyan volt, mintha darabokra szaggatnák belülről a lényem. Úgy fuldokoltam a kényszer leghalványabb jelétől is, akaratlanul, mint akit elevenen akarnak egy gyilkos örvénybe belefojtani. Attól féltem, hogy emiatt elveszítem. Nem miatta: miattam. Hogy miközben hiábavalóan próbálom feladni magamat, valami eltörik bennem végleg, és nem fogok tudni szeretni többé. Ezt ő jól értette, és elfogadott feltétlen szeretettel zabolázhatatlan alkatommal együtt. És ezért mindörökké hálás voltam neki. Ezzel örökre eljegyezte a szívemet, ami onnantól fogva már csak érte dobogott.

Amolyan magányos farkas voltam, amíg Vele nem találkoztam, és ezt mellette sem voltam képes feladni. De mellette nem is volt rá szükség.

Időnként hazajöttem utazásaimból. Haza. Onnantól volt "otthonom", hogy Ő volt nekem. Ahol Ő volt, az volt az otthonom, az ő személye egyedül.

Ő harcos volt, pontosabban harci mágus, méghozzá nagy erejű harci mágus, de mégis nagyon sok olyan ütközetbe is keveredett, ahol nagy volt a túlerő. Olykor szüksége volt a segítségemre. De mégsem kért soha, hogy maradjak otthon és segítsek neki; amikor erre megpróbált volna halvány utalást tenni, én képtelen voltam fékezni indulataimat, és hetekre eltűntem. Mindeközben nagyon-nagyon sajnáltam őt magam miatt, és tudtam, hogy ennek az ezredrészét sem volna szabad megtennem vele, mert ennél ő sokkal-sokkal jobbat és többet érdemel, de egyszerűen nem voltam képes nem így cselekedni. A bűntudatomat pedig nemhogy neki, de még magamnak sem akartam vagy tudtam bevallani. De azt gyakran megtettem, hogy telepatikusan érzékeltem, ha bajban van, visszarepültem sárkányháton, és a levegőből csaptam le az ellenségre mágiával. Ilyenkor mindig győztek... Szép idők voltak ezek... Smaragd szerelmem tudta, hogy számíthat rám, csak erről nem szabad beszélnie. Mert ha igen: legközelebb nem jövök. De ő nem beszélt róla, és én mindig jöttem, kérés nélkül. Tudta, hogy MINDIG megérzem, ha baj van, és ilyenkor MINDIG visszajövök segíteni. Ilyen szempontból nagyon megbízható voltam, és ő biztosan tudhatta, hogy mindig számíthat rám, ha kellek. Feltéve, hogy nem ő maga kéri.

Szeretett, és tökéletesen szabadon engedett, mert tudta, hogy csak így tarthat meg. És nekem soha más férfi nem volt az életemben, és tudtam, hogy gondolkodás nélkül meghalnék érte. Végtelenül tiszteltem őt és hálás voltam neki a türelme és a képességei miatt.

Hosszú éveket töltöttünk egymás mellett ebben a különleges, nem mindennapi egyensúlyban, és hatalmas szerelemben.

Egyszer még az is előfordult, hogy egy különösen hosszú távollétem után, amikor hirtelen, váratlanul és elemi erővel tört ki rajtam a hiánya, és sárkányomat szinte agyonhajszolva a levegőben hazarepültem Hozzá, nem voltunk képesek a szenvedély őrült viharában odafigyelni, hogy mágiával távol tartsuk magunkat a legrettegettebb bajtól. És a baj bekövetkezett. Várandós lettem.

Ismét elmenekültem, vissza-visszatértem, megint elmenekültem, és megint visszatértem. Hetekig gondolkoztam azon, hogy képes leszek-e Őérte elviselni azt, amit azelőtt azonnal és gondolkodás nélkül elutasítottam volna. Nagyon jól tudtam, hogy nincs még egy férfi szerte e világban, aki ennyire megérdemelné, hogy világra szüljék gyermekét. De nem voltam rá képes. Ezt a terhet, az anyaság terhét, tudtam, nem lettem volna már képes ép ésszel elviselni. Így hát, megkímélve őt a gyermeke elvesztésének fájdalmától, már azt sem tudattam vele, hogy egyáltalán magzatot hordok a szívem alatt. Amikor meghoztam döntésem, elmenekültem egy messzi helyre, a bolygó másik felére, egy hatalmas, nyugodt vizű tó partjára, amit békés, mérsékelt éghajlaton élő fák szelíd erdeje vett körül. A levegő megnyugtatóan hűvös volt, a csönd szinte átölelt. Eljöttem ide a sárkányom hátán, mintha csak egy szokványos magányos utam lenne. Térdelő ülésben leültem a víz partjára, és néztem a sima, magányos, rezzenéstelen víztükröt. Innen merítettem erőt az elkerülhetetlenhez. Gyorsan cselekedtem, egyetlen kézzel, a mágiámat is segítségül hívva, de azt csak az érzékeléshez. A saját tulajdon kezemmel, a saját tulajdon testemben kellett éreznem, hogy mi történik. A fájdalmat sem csillapítottam. Érezni akartam minden szikráját, szenvedni akartam és tudni, hogy a szenvedést megérdemlem. Látni akartam a saját vérem, és egy új élet reményének halott sejtjeit a kezemben. De nem a fizikai fájdalom volt a legerősebb. Azt szinte nem éreztem. Összehúztam magam, egészen kicsi csomóba gubózódtam össze, feküdtem a földön, testemet átölelve, megállíthatatlanul reszketve, és, talán életemben először, órákon át hosszasan és fájdalmasan zokogtam.

Amikor már sok volt a kínból, felálltam, meggyógyítottam magam a Hatalmammal, és hazarepültem. Neki soha nem mondtam el, hogy mit tettem. Csak most, évezredek, évmilliók múltán tudhatta meg az igazságot.

De ezt a hibát többet abban az életben nem követtem el. Nem engedtem meg magamnak többé az önuralom olyan szintű hiányát, hogy figyelmem és Hatalmam legalább egy kicsiny részét ne irányítsam a baj elkerülésére, a szenvedély leghatalmasabb örvényében sem.

Sok-sok közösen eltöltött év, sok-sok távollét és visszatérés, sok-sok átharcolt harcunk után, amiben félelmetes hírnevem lassan átalakult a rejtélyes megmentő, a Nagy Hadvezér dicső nagy erejű Társának képére, történt egy szép napon, hogy Smaragd szerelmem megkért rá: maradjak vele. Soha nem tett ilyet, és várhatóan soha máskor nem is fog ilyet, tudom ezt jól, mondta. De a mostani különleges alkalom; olyan veszedelem érkezik, amiben nagy szüksége lenne a jelenlétemre. Nem is annyira a segítségemre, sokkal inkább, hogy mellette legyek, hogy érezhesse, hogy itt vagyok, nem tűnök el újból váratlanul, hogy vele maradok egy pár napot. Megkért rá, tekintettel az eddigi hosszú-hosszú évek türelmes megértésére, hogy most az egyszer tegyem meg érte, hogy MEGÍGÉREM, hogy néhány napot maradok, és nem tűnök el anélkül, hogy szólnék. Mert ha megígérem, akkor azt betartom. Hiszen szeretem őt, és neki most nagyon nagy szüksége lenne a szerelmemre, a jelenlétemből merített támogatásomra.

Nem hittem el, hogy ilyen megtörténhet egyszer. Egyszerűen nem akartam elhinni. Megdöbbentem. Reménykedtem benne, hogy ez egy fájdalmas és őrült álom csupán, hogy megtette, amit sohasem lett volna szabad. Nem lett volna szabad engem ígéretre, lekötelezettségre kérni. Hisz tudja jól, hogy bármilyen kötél lelkem eleven húsába mar, és elpusztít.

Azt mondtam neki, hogy most elmegyek, és sosem jövök vissza. Elhagyom őt örökre. És néhány pillanatig el is hittem magamról, hogy képes leszek ezt megtenni, képes leszek kitörölni őt az életemből, és ha nem is elfelejteni, de visszazárni magam a magány korábban olyan jól megszokott páncéljába. Megkért, hogy beszéljük meg; hogy ne cselekedjek meggondolatlanul és elhamarkodottan. Azt mondtam: "Nincs ezen mit gondolkodni." Ekkor kopogtattak: az emberei jöttek jelentést tenni neki, a Palota Urának és Hadvezérének: összeült a Nagytanács. Négy-ötszáz emberrel. Már csak őt várják, ezen ritka alkalomkor, amikor az egyik leghatalmasabb és legveszélyesebb harc stratégiáját kellett megbeszélni. És kellett hozzá a vezető, a Fej. A népe feltétlen bizalommal számított rá. Nagyon-nagyon szerették őt. Ő rám nézett, és már nem kért, nem érvelt, nem bizonygatott, csak beszélt, halálos komolysággal. Tekintetében vérfagyasztóan hideg, kérlelhetetlen szigor; hangja a feszültség visszafogott szikrázásával verődött vissza a falakról, keményen: "most mennem kell. De ha nem várod meg a gyűlés végét, ezzel örökre elveszítesz. És akkor nincs tovább. Te is összetörhetsz bennem valamit, ami többé nem állhat helye. Elértem a végső pontra, Vad Tüzem. Nem bírom tovább. És ha mi elveszítjük egymást, azt egyikőnk sem fogja túlélni. Tudod jól. Gondolj rám, gondolj a népemre, akik mind számítanak rám, és az életük most tőlem függ. Gondolj az én életemre, ami mindörökre véget ér, ha most itt hagysz. De ha ezek mind nem is jelentenek neked semmit, hát gondolj magadra. Meggyűlölöd magad majd ezért a tettért, és szenvedni fogsz, amit többé soha nem feledsz el. Nemcsak most. Ha meghalsz, a fájdalom a másvilágra is kísérni fog téged, újból és újból visszatérve. És ezt nem én okozom neked. Ezt te okozod magadnak. Szóval, gondold meg jól, és dönts felelősséggel. Mert amit most tenni készülsz, hosszú Világkorszakok idejére kihat majd rád. Ezt jól tudod. Ne nézz így rám, ezekkel a szemekkel, mert mind a ketten jól tudjuk, hogy ez így van. Mint ahogyan azt is, hogy pontosan tudod: ezt te okozod magadnak. Egyes egyedül. Most pedig rád bízom a döntést. Megvárod-e a gyűlés végét, vagy felvállalod készülő döntésed súlyos következményeit. Ezennel távoztam."

És elviharzott. Még utoljára visszanézett, rám vetette azt a kérlelhetetlen, hideg, ítélettel terhes tekintetét, ami tele volt az igazság szigorú bizonyosságával. És akkor valami olyasmi történt bennem, ami soha korábban.

A gyűlés hosszú ideig tartott. Nagyon-nagyon hosszú ideig. A hatalmas sátor előtt sétálgattam fel-le, folyamatosan csak fel-le, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Vártam. Vártam egy emberre, pedig bármikor szabadon távozhattam volna. Néztem a Nap haladását az égbolton. A reggeli Nap lassan delelőre ért, áthajlott a délutánba, és elkezdett a lenyugvásra készülődni. Háttal a sátornak, néztem néma feszültséggel, amint lassan-lassan a Nap eléri a láthatár szélét, és éles fénye lassan aranysárgába hajlik. Megfordultam, és beléptem. Azon nyomban néma csönd kerekedett a Tanács sátrában. Kedvesem elöl, a többiek előtt; gesztikuláló keze megáll a levegőben, magyarázó ajka elnémul, tekintetében döbbenet. Ilyet senki nem mert még megtenni. Odakiabáltam neki: "Csak búcsúzni jöttem!" Aztán megfordultam. Utánam kiabált: "Azonnal jövök, várj meg!" Válaszoltam: "Nem sokat várok már." Kijöttem. Vártam. Eltelt megint valamennyi idő, a Nap kezdett már vörösesbe hajlani. Megint beléptem. Megint a döbbenet, a néma csend, a több száz tekintet fojtott feszültséggel terhes rám szegeződése. Azt mondtam: "Beszélgess csak tovább nyugodtan, én távoztam." És hiába mondta: várjak még, kimentem. Magamhoz intettem a Sárkányom, aki készségesen odarepült hozzám, hogy gazdáját oda vigye, ahova csak akarja. Ekkor Smaragd Harcosom kiszaladt hozzám. Újabb döbbenet, de most meglepett kiáltozások zaja szűrődött ki a sátorból: "Ilyen sem történt még soha az életben! A Vezető elhagyja a Naggyűlést, beszéd közben! Ez komoly ügy lehet!"

Odaléptem a sárkányomhoz, és indulni készültem. Kihívóan tekintettem vissza rá. A feszültségtől szinte kiabált, legendás önuralma alig bírta visszatartani indulatait. Az ujjával mutatott a sátorra, úgy kiabált: "Nekik, ott bent, szükségük van rám! Még akkor is, ha a felelősség ilyen fokát te nem vagy képes megérteni! Nem tehetem meg velük, hogy cserbenhagyom őket! Te itt hagyhatsz, ha akarsz, de meg kell értened, hogy én nem hagyhatom itt őket!!!" Ekkor, kihúzva magát, lecsendesítve hangját, még hozzátette: "Küldd el a sárkányod. Vagy menj, ha akarsz. A te döntésed lesz. Nekem most vissza kell mennem a gyűlésre." Állt némán, és várt. Én lassan, nagyon lassan megfordultam, a sárkányomhoz sétáltam, megsimogattam hatalmas pikkelyeit, suttogtam neki egy pár kedves, megnyugtató, duruzsoló szót, megveregettem durva bőrét, utána hátraléptem, és elküldtem. Smaragd szerelmem nem szólt semmit, nem is mosolygott, csak bólintott, lassan megfordult, és visszament a gyűlésre.

Álltam és vártam. Elnéztem a Nap utolsó sugarait a horizonton. Utána a csillagokat. Már nem sétálgattam fel-le. Aztán, valamikor az éjszaka közepén, meguntam a dolgot. Elmentem a Palotába, és a hálószobájába indultam. A szolgálók öreg és jóságos vezetője, egy kedves, de tiszteletet parancsoló, testes asszony megszólított. Megállítani nem mert, csak megkérdezte, üzenek-e valamit az Úrnak. Én azt mondtam: nem, semmit, és lefeküdtem aludni. Smaragd szerelmem érzelmeit kifejezni sem tudom, amikor hajnal hasadtával, ahogy véget ért a gyűlés, nem talált engem odakint - a szolgákkal nem hagytam neki üzenetet -, a szobájába jött, és ott talált engem békés alvás közben.

Nem olyan sok idő telt el. Néhány hónap csupán. A harcok elhúzódtak, én újból utazgattam. A veszedelem nem múlt el, a háború az ellenséges idegen lényekkel csak nem akart lezárulni; hol az egyik fél került erőfölénybe, hol a másik, és az ördögi kör nem akart véget érni. Smaragd uram egy napon minden testi-lelki-mágikus erejét megkövetelő helyzetbe került. Egyetlen kiút maradt belőle: egy végső, hatalmas, gigantikus mágiát megmozgató, elképzelhetetlen méretű kirohanással nekiment az ellenségnek, és elpusztította, feláldozva közben önmagát. Nem voltam ott vele. Túl messze jártam, és túl későn érzékeltem, hogy baj van. Megéreztem, hogy valami elfogadhatatlanra készül, és éktelen harag támadt bennem iránta, de sokkal erősebb volt a rettegés, a rémület, a kétségbeesés és az ép elmével szinte elviselhetetlen bizonyosság, hogy máris elkéstem. Gyorsan cselekedett; tudtam, hogy siet, nehogy időben odaérjek, és közbe tudjak avatkozni. Ő a népéért végre akarta hajtani az áldozatot; nem akarta, hogy váratlanul megmentsem közben, vagy ha nem sikerülne, megsérüljek, miközben megpróbálom. Igyekezett hát gyorsan cselekedni, hiszen tudta, hogy a Haláltánc fellobbanó energiáit nem sokáig tudja előlem eltitkolni; maradt utána pár perce végrehajtani az utolsó, gyilkos erejű támadását, amivel a népét végleg felszabadította a fenyegető veszedelem alól.

Feláldozta magát a népéért, Haláltánca közben olyan energiákat szabadítva fel, ami képes volt az ellenséget végleg megsemmisíteni. Amikor odaértem, már tudtam a megváltoztathatatlan tényt: ő már nem él.

Sokáig siratták hőn szeretett Vezérüket. A nép hosszú hetekig jajveszékelt. Megszaggatták ruhájukat, tépték tulajdon testüket, zokogtak férfiak és nők, gyermekek, felnőttek és öregek egyaránt. Én nem sírtam. Túlontúl kiszáradt bennem az élet ahhoz, hogy képes legyek sírni. Hatalmas pompával temették el; én el sem mentem a temetésére.

Megkaptam a pozícióit, megkaptam a Palotáját, Vezérnek választottak, mint egyetlen örökösét. Sok időt töltöttem a szobájában, fel-le sétálgatva, vagy csak ülve, meredve a semmibe. Nem találtam a helyemet többé sehol a világban.

Nem éreztem magamra nézve kötelezőnek a vezéri feladatokat. Érthetetlen volt számomra a tiszteletteljes főhajtás - amiben irányomban sokkal inkább benne volt a félelemmel vegyes bizonytalanság, mint a gyöngéd szeretet, amit kedvesem iránt éreztek -, amikor odajöttek elém a szolgálók sorban, jelentéseket olvasni fel nekem, válaszokra és utasításokra várva. Mindet elküldtem, végig sem hallgattam, azt mondtam, oldják meg maguk. Kérdezték: "Akkor vegyük úgy, Úrnő, hogy szabad kezet kapunk a feladat kezelésében?" Mire én: "Vehetitek úgy is, ha így tetszik nektek." És otthagytam őket.

Kezdett beállni a káosz. Úgy döntöttem, utazni fogok megint, és nem jövök vissza soha többet. De miután néhány szokásos útra elmentem a sárkányommal, éreztem, hogy ez nem fog menni így tovább. Már semmi sem tud többé ugyanolyan lenni, mint régen.

Nem tudtam tovább magamba fojtani azt a mérhetetlen fájdalmat, gyászt és élni nem akarást, amit minden erőmmel igyekeztem eltitkolni magam elől.

Rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni.

Visszamentem a Palotába. Ímmel-ámmal aláírtam néhány jelentést és kérvényt. De onnantól gyakran kijártam, sétákat tettem a környéken, és rendszeresen visszatértem a dombra, ahol először megcsókoltuk egymást. Rendíthetetlenségem jeges burka visszatarthatatlanul olvadozott. Tudtam, nincs többé helyem ebben a világban. Az utolsó hely, ahol valamennyire még otthon érezhetem magam, az a Domboldalunk volt. Olykor órákig, vagy akár egy-két napig is kint voltam, és ilyenkor nem mertek megzavarni a szolgálók: pusmogtak félve: "Megint OTT van... Most jobb, ha távozunk..."

Emlékszem, volt egy eset. Feküdtem a földön, a domboldalunkon, és sírtam. Nem tartottam vissza többé a könnyeimet. Görcsösen markoltam a fűcsomókat, tépdestem őket, kapartam a földet, ömlött a könnyem, rázkódott a testem, zokogtam. Mint egy magányos kislány, úgy öleltem át a testem mindkét karommal, és suttogtam a néma csöndbe, amit soha nem mondtam el neki, és többé már nem is tudom: "Szeretlek. Édes, egyetlen Szerelmem, lelkem, szívem, életem értelme. Szeretlek. Bárcsak elmondtam volna Neked, amíg élsz... Most már mondanám százszor, ezerszer, végtelenszer, lecsókolnám a gondokat az arcodról, simogatnám fáradt testedet, kezembe fognám kezemet, gyönyörű, mély szemeidbe néznék szerelemmel, és elmondanám Neked, hogy mennyire szeretlek! Szeretlek, édes szerelmem, egyetlen szerelmem, életem értelme, Smaragd Harcosom! Hallod? Hol vagy??? Szeretlek!!!!!" És ekkor már kiabáltam az ég felé, ordítottam, zokogva, ráztam ökleimet, üvöltöttem földöntúli hangon: "Ha ott vagy valahol, egy másik világban, halld meg szavam! Szeretlek, mindig is szerettelek, és mindörökké szeretni foglak!!!!!"

És összerogytam.

Másnap volt még bennem annyi erő - nem tudom, hogyan és honnan -, hogy néhány utolsó, fontosnak ítélt jelentést aláírjak. Utána meghagytam a szolgálóknak, hogy ne jöjjenek utánam, akármi is történjék, akármit is halljanak vagy lássanak.

Felmentem a Domboldaltól nem messze lévő szakadékos csúcsra. Magamhoz intettem sárkányom, elbúcsúztam tőle gyöngéden, bensőséges szeretettel, és megígértem neki, hogy egy másik életben találkozunk.

Egy pár hét telt el csupán Szerelmem halála óta.

Levetettem magam a magasból. Sok más választásom is lett volna távozni ebből a világból, könnyebben, gyorsabban, egyszerűbben, de én érezni akartam a halált. Lefelé zuhanva az összes erőmet kiengedtem magamból. Vérfagyasztó sikolyt hallhattak a környéken lévő emberek, és szikrázó fényáradat sugárzását láthatták, amikor mágiám utolsó morzsáit emésztettem fel. A hatalmam után következett az életerőm, a testemet fenntartó energiák elbocsátása. Utána a maradék energia-csatornák elszivárogtatása, amik jelenlegi megtestesülésemhez való hátralévő kapcsolatomat égették fel.

Amikor holttestem leért a szakadék aljába, már majdnem teljesen kiszáradt. Egy pár nap múlva csak a csontok maradnak utánam; talán azok is elporladnak. Nem végeztem rossz munkát. Kijárt ennyi egy ilyen élet után.

Azóta sok-sok évmillió telt el. Sokszor találtuk meg egymást újra, sokszor vettünk búcsút is újból, és most, ennyi találkozás és elválás után, egy sivár és kegyetlen új korban, ismét egymásra találtunk. Ahogy az jó néhány elkövetkező Világkorszakban is meg fog történni. Hiszen mi egymáshoz tartozunk, az Idő születése óta, és az Idő haláláig, és azon is túl és afölött; ez nem is lehet másképp.

Boldog vagyok, hogy ismét Vele lehetek, és a múlt fájdalmai a hétköznapok rohanásában ködös emlékek csupán. Tudom, hogy mi vagyunk a Fény és a Boldogság szigete egymásnak ebben a rohanó és őrült világban. Ez sem lehet másképp. Béke és harmónia lengi körül csodálatos kis otthonunkat, amiben megteremtettük magunknak a boldogság apró kis palotáját egy érzéketlen világban. A múlt emlékei tudatunk felszíne alatt szunnyadnak, békében, elengedve.

Olykor azonban, ha a kiábrándultság és depresszió erőt vesz rajtam, és legszívesebben a világból is kimenekülnék, a lelkemben egy távoli hang zokog fel követelőzve...

Éjszaka van. Kint guggolok az erkélyen, a sötétben és hidegben. Megremegek. Könnyek csordulnak a szemeimből. Az erkély rácsát fogom, cibálom, rángatom, mint a börtönöm falait, mint akit egy kegyetlen és sötét világba bezártak, és amint a könnyek némán lecsordulnak az arcomon, egyetlen kérdést suttogok a levegőbe: Sárkányom, én Vörös Sárkányom, hol vagy???

2009. Szeptember 23. Hatodik évfordulónk alkalmából

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1311
Időpont: 2009-10-10 11:34:28

Visszaemlékezés a túlvilágról. Néha tényleg nehéz dönteni, és a választás után hiányzik az, amit fel kellett áldoznunk a másik miatt. Sajnos az élet is ilyen...nem mindig lehet maradéktalanul jó döntést hozni, két rossz közül kell választani...lehetőleg a kisebbet.
Alkotó
sankaszka
Regisztrált:
2007-06-16
Összes értékelés:
343
Időpont: 2009-10-08 05:02:59

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szep tortenet.Gratulalok

Legutóbb történt

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Csuki-csiki című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Csuki-csiki című alkotáshoz

Bálint István alkotást töltött fel Nem címmel a várólistára

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) Ma című alkotáshoz

eferesz alkotást töltött fel Csuki-csiki címmel

eferesz bejegyzést írt a(z) Csőcs Elek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Első gyermekem születése című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Első gyermekem születése című alkotáshoz

Varjú Zoltán alkotást töltött fel Élni kell! címmel a várólistára

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) Égi éj című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Petőfi Sándor: Az alföld / Die Tiefebene címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szegénység című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Szegénység című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszi billog című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)