Érzem, a gonoszság legsötétebb arca testesült meg bennem,
Az érzéketlen világ, a pusztítás buzgó hírnöke lettem.
Szinte letaglóz a gondolat, hogy e célból élek,
Én, az álnok kártevők közt a legutolsó féreg.
Púpként éktelenkedem mindenki hátán,
Kerüljetek el, engem megszállt a Sátán!


Látom magam a tükörben, s kedvem volna köpni,
A konyhakést fölkapni, majd a szívembe döfni!
Mi lett belőlem: egy szánalmas őrült!
Hazug testemben még a vér is meghűlt!
Miért cipel esküdt gyilkosom a vállán?
Miért gyűlölök s ártok, akár a Sátán?


Tudom, az idegeim egy nap végképp fölmondják a szolgálatot,
De addig a jelenlétemtől szenvednek a szegény ártatlanok.
Ez nem én vagyok, a sötét erők mikor árulják el titkukat?
Mikor dobhatom el álarcom, s csillapodik bennem az indulat?
Ha így folytatom, biztos megvetve végzem, árván,
Az életemről egyetlen tanúm lesz: a Sátán.


Én a nagy társaságban is egyedül ülök,
Egy rossz mondat elég, s mindjárt megsemmisülök.
Mindössze egy utam maradt: megtalálni az Istent,
Hatalmas szükségem van rá, hogy időben segítsen!
Szabadulásom nem nyerhetem el tisztességem árán,
Őszintén meg kell nyílnom előtte, s talán elmegy a Sátán!


Ha nem térek jó útra, tovább sodródom az őrület felé,
Mint száműzött ellenséget idéznek a főbíróság elé.
Mivel elűztem a jókat, már nem érdemlem meg tőlük a védelmet,
Kegyetlenek lesznek, hisz én sem bocsátottam meg nékik a sérelmet.
Kell, hogy visszaút legyen, csak a hit győzhet, nem az ármány,
S én hiszek abban, hogy szerethetek még, s elhagy a Sátán!