Ha egyszer majd nem leszel, nem akarok élni,
üres életemmel, nélküled nem tudok remélni,
hiányod egyre jobban fáj, szívem megszakad,
sötét éjeken át nem akarok kergetni hiú álmokat.

Szomorúan, egymagam ülök a vén Duna parton,
nézem ahogy a végtelen víz fürgén tovaszalad,
vágyom rá, hogy mossa el megfáradt testemet,
ne hagyjon szenvedni, vigye magával életemet.

Gondolataimmal elmerülök a kavargó habokba,
mintha a víz tükrén az izzó nap még ragyogna,
ahogy húz le az ismeretlen mély, lassan elül a fény,
a testem kapaszkodna, de szívem már nem remél.

Hideg van, dermesztően hideg, elnyel a sötétség,
Menekülne a lelkem, de húzza lefelé a mély,
érzem, elszállt már belőlem minden szenvedély,
hűl bennem a vér, nem érzem, hogy valaha szerettél.

Szád szép íve, csókod íze ahogy utoljára megérint,
szívem hevesen tiltakozik, érted élni akar megint,
erőt vesz a szerelem, karjaim vadul kapálóznak feléd,
nagy az akarat, jövök felfelé, érzékelem lassan a fényt.

Ahogy fulldokolva felbukok, levegő után kapkodok,
látom amint nyújtod felém két szerető karod,
szemedben könny csillan, ahogy elkapod karom,
rádöbbenek, hogy az életet veled mégis akarom.

Szidsz, ha kesergek, de ne tedd mert szeretlek,
teérted odaadnám bármikor egész életemet,
csókod nekem gyógyszer, tested a gyönyör,
azt, hogy vagy nekem, szívemből köszönöm.