Ha szíve fáj nagy költőnknek,
sírnak fenn a csillagok.
Sajgón fénylő, könnyük árja,
égi folyamként ragyog.

E könnycseppek ránk peregnek,
bár nem látni felleget.
Szerelemről úgy suttognak,
mint verssé vált gyöngyszemek.

Anna neve, titkos lénye,
Juhász Gyula álmai...
Visszhangoznak vágy-sóhajként
lelke kínzó vágyai.

Bánattenger, visszfény ragyog,
gyönyörű és szomorú.
Holdsugárból csillan fején
ezüst babér-koszorú...

Nem marad így mindörökké,
egyszer felkél majd a nap.
A könnyek mind felszáradnak,
s nem lesz nála boldogabb.

Új életben, új reménnyel,
Anna szerelme övé...
Boldog lelkük sasként szárnyal
fel a csillagok közé.