Ok-okozat



Sajnálom, hogy tanúja voltál. Általában mások előtt visszafogja magát, nem csinál ilyen jelenetet. Sajnálom, hogy kellemetlen volt. Tudod, ez nekem mindennapos. Sokszor elengedem a fülem mellett a dörmögését, nem veszek részt a veszekedésében, kikapcsolom az agyam. Bár már évek óta folyik, azért nem mindig tudom ezt megcsinálni. Hogy miért tűröm? Tudom, számodra nehéz megérteni, de én ezt tudatosan vállaltam. Még az egyetemen ismerkedtünk meg. Jóvágású volt, magas, sportos, jó humorú, mit mondjak még? Ideális férfi. És ráadásul okos is. Az ilyenre szokták mondani, hogy olyan az esze, mint a beretva. Nem kerülgetem, - terhes lettem. Megrémített a dolog. Neki nem mondtam el, magam döntöttem. Mindig hideg fejjel határoztam, a döntéseimet ritkán tudták befolyásolni az érzelmek. Számoltam, osztottam, szoroztam, de mindig az lett a végeredmény, hogy az egyetemet nem tudom befejezni egy gyerekkel, főleg ha nincs mellettem férj. Márpedig azt tudtam, ha őt kész tények elé állítom, veszi a kalapját, és vége. Abortuszra mentem. Az előadásról kimentem, túlestem a műtéten, a délutáni gyakorlaton már ott is voltam. Estére viszont nagyon belázasodtam. Fertőzést kaptam, aminek a "mellékhatása" meddőség lett. Később összeházasodtunk, szerettünk volna gyereket, de nem sikerült. Soha, senki nem tudta, hogy miért. Viseltem a tettem terhét. A gyerektelenség egyre jobban eltávolított bennünket. Ő inni kezdett, veszekedős, kötekedős lett. Én tűrtem. Elviseltem, mert úgy gondoltam, hogy élettel tartozom az életért. Nem adtam neki gyereket, elvettem tőle az apaságot. Bűnhődnöm kell. Ő volt a büntetés. Meg az átsírt éjszakák, amikor elképzeltem a fiamat vagy lányomat. Elképzeltem szőkének, barnának, magasnak, vékonynak, tudósnak, sportolónak. Fájtak ezek a képzelgések, mert nem tudhattam, hogy a gyerekem ki, vagy mi lett volna. Hát, ez a magyarázat. Ezért maradtam itt.