Hajnali zápor a tájon, a csillagos égen a fények
Mind kialusznak, a rózsás dombokat átölelik most
Krémszín tejjel elöntött, áldott, hűs ködök, hullik
Mind az esőcsepp, koppan a csókok hűvöse vállán,
Meztelen vállán izzik a hűvös eső csobogása.

Tán az a lány, az a nimfa imádkozott kérve az istent,
Hűvös esőért áldozván fel a percet a táncra.

Messzebb városa fényei lassan mind kialusznak,
Véget vetnek az éjnek az izzó, városi árnyak.
Látod, vége az éjnek, most már nincs oka félned,
Éjjel is volt fény, nappal se lesz másképpen, ez így jó,
Így törvény. De a festmény hátán dátuma izzik.
Annak a napnak a jelképét égette a festő
Képe mögé, melyen hajnal zápora űzi a csókot
Kedvese vállán, hátul a városa, izzik a tűztől,
Izzik a város, s izzik a festő, izzik a tájkép.

Szőke haj, égő, kék-ibolyák szirmában a szempár
Színe felizzik, a lány elfordul a szőke sörénnyel
Simogató, üde archoz. Tán a nap istene jött el?
Hajnali zápor a tájon, a nap felkel, arany-ékkel.

Angyali arc, lantot pengetve leszáll a mezőre,
Csókok forrnak a vállon, hóliliom-bőr köntös,
Mintát kap ma az égtől, nimfa-leány, piros izzás
Gyúl fel a bőrén, rózsák nyílnak a vállon a csóktól.
Ő elfutna, s az angyal a fűre taszítja, s a hajnal
Pírja lesz immár büszke tanúja a szertelen álom
Társainak, nedves, szép hajnali tájon ez esti
Játszadozásaik égi, soká tartó pihegésbe
Tartanak immár, múzsa, ki így vész el, de ha költő
Csókja felizzik a száján, ihletet újra tud adni.