Átnéztek rajta legyintve; a bolond,
mintha minden, s mindenki mögé nézne
- ha szól is néha, olyan furcsákat mond,
akárha nem is e világról beszélne...

Láttam, ahogy az alkonyatban nézte
tükrös szemekkel a lenyugvó napot,
majd rám nézett, nem is tudom, beszélt-e,
oly messze tűnt minden, s hideg csillagok

érces hangján hallottam kérdéseit;
- ha tönkre teszed ember a világot,
ki ringatja az angyalok pólyásait,
s az oltárokra ki szed friss virágot?

Ki fog a mécsekbe világot lehelni?
Ki köt ki majd az álmok partjain?
Kiért lesz reggel, s ki fog énekelni
szerelmesen a tavasz szárnyain?

Azóta én is csak tűnődve járok,
s nem érdekelnek már az emberek,
nézem a lenyugvó napot, és várom,
hogy ebből a rossz álomból felébredek.

Azóta nem válaszolok ha szólnak,
csak nézem némán ahogy pusztul a Föld,
a haldokló tengerek sem válaszolnak,
egyre kevesebb a kék és fogy a zöld...