"Dzsinna. Dzsinna. Ébredj. Hasadra süt a Nap. Dzsinna. Drágám. Dzsinna."

Sötét, sűrű felhők szakadoznak szét az álom és az ébrenlét határán, és Gent hangja is egyre közelebbi, egyre inkább kivehető; egyre kevésbé olyan, mintha víz alól hallanám. Mintha úsznék fel az örvényből a fény felé... Valami élességbe lebegek át... Valami kitisztul, fókuszba kerül... a hangok, a fények, az érzések, a tudatom mind-mind tisztábbá, élesebbé és elkerülhetetlenebbé válik. Csökken az álom zsibbasztó bizsergése, lassan felébredek. Nem akarok reagálni a külső hatásokra; mind olyan éles és kegyetlen. Nem fogom kinyitni a szemem. Talán úgy tehetek, mintha nem történt volna semmi, mintha még mindig az álom selymes folyamán ringatóznék...

"Dzsinna. Dzsinna."

Válaszolnom kéne. De nem bírok. A gomolygó foszlányok túl lassan oszlanak, az álom örvényszerűen ránt le magával, és nekem annyira kevés erőm van védekezni... Remeg a testem, szédülök...

"Dzsinna..." Fájdalmasan kiélesedik a tudatom. Már nem tudok védekezni ellene. Felpattan a szemem.

Gent mosolygó, aggodalmas és félénk-bizonytalan arcát látom magam előtt. Kezében fa tálca, az orromat friss áfonya illata csapja meg. Friss, hűs, üdén fűszeres illat, és egy gőzölgő cipó lágy, meleg, átölelő illata...

"Dzsinna, Édesem. Itt a reggelid. Jól aludtál?"

Mit válaszoljak neki? Hogy kisebb gondom is nagyobb annál, hogy egy ilyen pokoli éjszaka után eljátsszam a boldog, kipihent és elégedett feleséget? Minek is örüljek? A napfénynek? Ha egyszer úgyis olyan rövid ideig tart, és csak kis megváltást, rövid és gyorsan múló pihenőket nyújt az örök éjszakából... Az élet pezsgésének? Mikor az én életem sivár és rideg, nincs már semmi benne, mi pezsegne, nincs meg a boldogság reménye sem... Minek örüljek? Gent mosolyának? Hiszen sosem értett engem, és soha nem is fog, mosolya is csak a bűntudatos bizonytalanságból fakad, hogy nem tudja, mivel cselekszik jót és mivel árt nekem, egyáltalán, hogyan szóljon egy ilyen furcsa és kiismerhetetlen teremtéshez, mint én. Minek örüljek? A reggelinek, miután a pokoli éjszaka után elment minden étvágyam, és csak a hányinger és az undor maradt utána...?

Minek örüljek, ha esténként minden visszatér... és leszáll a sötétség, a gyász és a félelem... És Gent olyankor békésen alszik, de ha ébren lenne, sem tudna egy szemernyit sem segíteni...

Minek örüljek, ha semmi nem változik, és éjjelente a rettenet visszatér, mert mindig visszatér, amikor magam vagyok, elkerülhetetlenül és megmásíthatatlanul... Minek örüljek...?

És mit válaszol Dzsinna, az öntudatos, büszke nő, aki nem akar megfelelni senkinek sem, csakis önmagának...?

"Köszönöm, Gent, a reggelit. Nagyon kedves vagy. Most már mehetsz."

Képtelen vagyok mást mondani. Képtelen vagyok őszinte lenni vele.

Jaj... jaj ne. Ezt az arcot ne. Csak ezt az arcot ne!!! Ne, már megint! Menjen a pokolba a türelmes és mindent eltűrő arcával! Menjen a pokolba ezzel a csapdával...! Ha tudná, hogy kínoz vele...! Ez az arc... a pokolba vele! Ez a mindent eltűrő, mindent kibíró, mindent megbocsátó és feltétel nélkül szerető arc! Ez a szeretendő és megszánandó, fájdalmas és szép, szeretettel kínzó, könyörtelen arc! Ez a lágy és megértést tettető, elfogadó szelíd mosoly, amivel csöndesen kisuhan a szobából, hogy ne zavarjon... Ez az arc, ami felébreszti lelkem legelemibb fájdalmát, mert emlékeztet egy kegyetlen és elfogadhatatlan hiányra, a valóság rideg tényére, amit hiába próbálok évtizedek óta elnyomni magamban, és a fájdalom örvényébe menekülni, művészetként megélve a szenvedést: lehetett volna egy Társam...

"...Gent!" - kiáltom mohón.

"Tessék?" - fordul vissza félénken és bizonytalanul. Tekintete csodálkozó és kissé bamba. Nem gyakran szólítom őt meg.

"... Semmi." - A varázs elmúlt. Újra a régi minden; az arca, az érzéseim, a fájdalom, a hiány. De az elpuszíthatatlan, kegyetlen remények éles felszikrázása a pillanat töredékére még hosszú ideig kitartó, fájdalmas sebeket fog maga után hagyni lelkemben.

Minthogy semmi egyebet nem teszek hozzá, Gent végül szó nélkül kimegy a szobából. Szánjam és szeressem, mikor nem tud segíteni rajtam, és végső soron minden fájdalmam, kínom és földi poklom a HIÁNYÁBÓL fakad a JELENLÉTE MELLETT???

Mégsem tudom nem szánni és nem szeretni őt. Hiszen szeret. Hiszen feleségül vett egy nőt, akit azóta nem ért, hogy először meglátott; akit nem tud boldoggá tenni, akárhogy is próbálkozik; és tudja, hogy ez sohasem fog változni... És mégsem taszít el magától, elviseli az összes számára érthetetlen reakciómat, hiszen szeret és szán engem pokoli boldogtalanságomért... Az ő élete sem teljes. Ő is boldogtalan. De úgy érzi: kevésbé kifinomult, a női lelkek egyik legkülönösebb példányának misztériumait megérteni képtelen, a dolgokat csak a maguk egyszerűségében szemlélni képes férfi lelkével tartozik nekem annyival, hogy ha meg nem ért, hát szeret, ahogy tud, és elfogad, feltétel nélkül, értetlenül.

Hogy tudnám őt nem szeretni és nem szánni miattam...? Szegény jámbor... Szegény drága... Csak nem ért... Szegény...

Milyen pokoli átok kölcsönös bűntudattal összeláncolva lenni egy életen át!!!

Miért átkozott meg engem így a Sors...?

Ó, fájdalom, ó, magány, ó, végtelen szenvedés földi pokla!!!

Enyhül-e valaha a kín ebben az életben???

Sátáni kacagás válaszol a túlsó oldalról. "Neeem... Sooohaaa neeem fooog eeenyhüüülniii... neeem... amíííg ééélsz..." - Hangzik az Álom-szörnyeteg démoni hangja. És én tudom: megint visszatértem... Egy régóta ismerős, elkerülhetetlen, pokoli "hazába"...