A testvéreimmel is szerettük egymást, nem látszott,hogy csak féltestvérek vagyunk.
Igaz, hogy mint minden családban kell, hogy legyen egy fekete bárány ez a szerep nálunk rám jutott. Hogy miért azt igazán nem tudnám megmondani. Talán az, hogy már olyan sokan voltunk és én már egy nem kívánt gyerek voltam. Csak apám várta a születésem, felhőtlenül tudott örülni nekem. Testvéreim szemében csak még egy éhes száj voltam.
Egy családon belül, mégis ketté szakadva éltünk. Egyik oldalon én és apám, a másikon az anyám és a testvéreim. Persze a világ felé ebből semmi nem látszott. Egy boldog család képe voltunk. Mikor iskolás lettem, már csak a szünidőkben mehettem a mamámhoz nyaralni. Csodálatos nyarakat töltöttem fent abban a határszéli kis faluban. Ott legalább igazi gyerekként szerettek. Feltétlen, őszinte szeretetük segített át azokon a nehéz időszakokon amik elő fordultak az életem során. Ezért a mamám és a papám volt a mindenem, imádatott éreztem irántuk. Az életem részei voltak, sose hittem, hogy valaha elveszíthetem őket.
Pedig az élet rendje, hogy születünk és meghalunk. Az éltemből vittek el darabot mikor elmentek.
Mint írtam akkor még csodálatos volt minden, otthon is normális éltet éltünk. Testvérim is lassan felnőttek, én is kijártam az általános iskolát. Tovább tanulni egy szakmunkásképzőbe mentem, nagyon tetszett. Az általános osztálytársam is oda jött, gy nem voltam egyedül. Tamival addig nem igen voltunk barátnők, de az ipariban egymásra voltunk utalva és szép lassan barátság szövődött közöttünk.
Azt hittem, hogy számára is ugyan azt jelenti a barátság mint nekem, de mint az évek múlásával rákellett jönnöm, hogy neki sokkal lazábbak erről a felfogásai.