Csak az üzletház neon világításának fényében látszott, ahogy kérges, s talán még koszos kezét maga előtt kinyújtva, tenyerét tartva, várta, hogy az arrafelé tartó emberek, majd talán egy kis aprót csúsztatnak bele. Nem, soha nem kért senkitől semmit, de most éhes volt, nagyon éhes, talán egy fél kilónyi kenyér csillapíthatná az egyre hangosabban korgó régóta üres gyomrát. Az idő sem volt kegyes. Orkán erejű szél fujt gyorsan seperve az őszben megfáradt faleveleket, és még azt, amit az útjában talált. A hirdető oszlop is meg- meginogott. Félő volt, hogy eltáncol a helyéről, valahova, ahova nem kéne. A várakozó koldus nem mozdult. Mintha szobor lett volna a fagyos mindenségben. Régi, divatja múlt öltözetét testig átjárta a szél. Ám a fázásnál, az éhség ezerszer rosszabb - úgy érezte. Rohanó emberek futottak el mellette. Szinte mindegyik elfordította a fejét. A szegény kéregetőről tudomást sem akartak venni. Hiába állt oda a bevásárló kocsikhoz a fal mellé. Mégsem adta oda neki senki sem a betétdíjat. Eszükbe sem jutott. Már- már kezdte feladni, hiszen a meztelen kérő marka is már fagyossá dermedt. Aztán mégis odalépett hozzá egy idős, magát nehezen vonszoló néni. Elővette a kis motyójából a bukszáját és az összes aprót megpróbálta a kérő tenyerébe helyezni. Ebben a pillanatban a viharos szél egy bádog darabot zúdított le, mely fejbe találta a jó szándékú idős asszonyt. Nem halt meg, de kórházba került. Egyetlen látogatója az idegen koldus volt.