Régen azt hittem, hogy minden jó lesz, örömforrás az italom,
de zavaros lett a víz mikor gyermek voltam, azóta nem iszom,
akkor még hittem, hogy az életben bármit akarok meglelem,
és boldog voltam amikor jó irányba láttam haladni életem.

Mint aki még mindig gyermek, vágyaim sosem teljesültek,
terheket raktak vállaimra, de semmit ne kérjek, nem lehet,
Őszintén megszerettelek, de kimondani nem mertem soha,
szerelmemet visszafizetni ne gondold, hogy kellett volna.

Hidd el, úgy mint téged, még soha senkit nem szerettem,
ilyen őszintén magamról másnak még nem beszéltem,
meg nem bánok soha semmit, de azt azért sajnálom,
hogy utamba kit hozott a szerelem, neki nem segíthettem.

Szomjamat oltom szerelemmel, a magány nem kell nekem,
élet pohara ki nem apad, forr bennem szerelmes gondolat.
Keservesen rám telepszik a kín, bánat az mi rágja testemet,
miért kegyetlen a sors, miért hoz számomra újabb gondokat.

Hirtelen osont el felettünk a nap, itt hagyta őt nekem az ágyon,
és egy csodálatos éjjel jön, halkan bekúszik az ablakomon,
csendesen suhan végig a sötétlő ég mezején a fénylő telihold,
elbűvülő szépségét ámulva nézem, kitölti minden hiányomat.