Amikor te reám néztél,
szép szemeddel megigéztél,
Akkor voltam én nagy bajban,
minden szó elhagyta ajkam.

Én úgy szerettelek téged,
éreztem meghalok érted.
Tűzbe mentem s vízbe menten,
e lángoló szerelemben.

Felforrt a víz, párává vált,
habfellegként az égbe szállt.
Lágyan szitált reád onnan,
míg én sírtam elhagyottan.

Amikor hallottam hangod,
tavaszi szél simogatott.
Kivirágzott az én lelkem,
egy csodás szerelem-kertben.

Lennék a boldogság papja,
akinek most kelt fel napja.
Hogyha szíved enyém lenne,
fejem kebleden pihenne.

Ámde egy bús őszi éjen
elbúcsúztál tőlem szépen.
Nem szerettél, messze mentél
jaj, én velem mit is tettél!

Beteg vagyok mindörökre,
nem vágyom már, csak rögökre
Amik engem eltakarnak
hol bús szelek port kavarnak.

Csöndesen hull rám az avar,
ami engem majd betakar.
Bolond szívem ott feldobog,
álmot küldnek rám angyalok.

Azt álmodom sírhant alatt,
hogy örökkön velem maradsz.
Csak a földi élet véges,
a halálban minden szép lesz.

Boldogságunknak nincs vége
szerelem vár ott és béke.
Azt írjátok keresztemre,
belehalt a szerelembe!