Találtam egy érzést, igaz, már régen volt,
Tiszta volt és üde, csillagként ragyogott!
Lelkembe költözött, szívemet járta át,
Fülemben hallottam a szerelem dalát.
Édes volt az élet, csak mert veled éltem,
Az élettõl többet ennél nem is kértem.
Kéz a kézben jártunk, nem bánthatott semmi,
Oh, Istenem, milyen jó volt veled lenni!
Ott voltunk egymásnak, lehetett tél vagy nyár,
Szívünk egymásért vert, szívünk egymásért járt.
Csodás emlékekkel ajándékoztál meg,
Adtam, amit kaptam, viszonzott szerelmet.
Én voltam az elsõ, aki ilyet kapott,
És ez olyan jó volt, élveztem is nagyon.

Ám az élet furcsa, változnak az idõk,
És szerelmünk fája, úgy tûnt, végleg kidõlt.
Én fogtam a baltát, nagyot vágtam rája,
Mert lelkembõl eltûnt egy érzés szikrája.
Akkor ezt így véltem, pedig hazugság volt,
A hazugság engem, téged is becsapott.
Nagyot rendült a fa, te sem tudtad óvni,
De én sosem hagytam végleg elkorhadni.
Azt hitted már nem él, vagy lemondtál róla,
De itt az alkalom, most jött el az óra,
Hogy ez a fa újabb virágokat hozzon,
Balta sebet ezen többé ne okozzon.

Viszont én egyedül nem értek a fához,
Te is kellesz hozzá! Kellesz a virághoz,
Kellesz a rügyekhez, kellesz a levélhez,
Kellesz az ágaknak, fõleg a terméshez..
Tudod, óvatosan, mély sebek borítják,
De hogyha ezt a fát majd szívbõl gondozzák,
Akkor ez a fa az egekig fog érni;
Kérlek, ápold velem! Erre foglak kérni!
Szebb lesz, mint valaha, hogyha hiszünk benne,
Hogyha összefogunk, kettõnknek ereje
Magasba emeli, meggyógyítja a fát,
És teljessé teszi kettõnknek világát!
Szóval arra kérlek, segíts nekem ebben,
Könyörögve kérlek, nem mondhatom szebben...