Volt a régi Indiában egy nagyon híres áldozat, az asvamedha jagja. Ezt csak királyok végezhették, és abból állt, hogy kiválasztottak egy gyönyörű fehér paripát, aztán szabadon engedték, hadd menjen, amerre akar. Persze egy kisebb hadsereg kísérte. Ha aztán a ló egy másik király területére tévedt, az illető uralkodónak két választása volt: vagy feltétel nélkül behódol, és attól fogva rendszeresen adót fizet a csődör tulajdonosának, vagy elfogadja a kihívást, és harcol. Ha győzött, minden rendben van; egy paripával több lesz a királyi istállókban; a vesztesek fűbe harapnak vagy eltakarodnak az országból.

A hadsereg egy éven át kísérte a fehér lovat, és amennyiben mindig győztek, az év végén hazavezették, majd egy nagy szertartás keretében, ünnepélyesen feláldozták az isteneknek. A szertartásra meghívták a behódolt királyokat, akik kötelesek voltak megjelenni és rengeteg ajándékot hozni, a kikötött adón vagy hadisarcon felül.

Cinikus tudósok azt mondják, hogy itt szó sincs istenekről, szertartásokról és hasonlókról. Amikor egy király úgy érezte, eléggé megerősítette a birodalmát, a szomszédos királyok kisebb területeken uralkodnak, a hadseregük gyenge vagy jelentéktelen, akkor elengedte a fehér lovat. A nemes állat egyáltalán nem arrafelé bóklászott, amerre neki tetszett; a kísérői gondoskodtak arról, hogy teljesen önként, ott legelésszen, ahol az illető király serege valószínűleg nem szenved vereséget. Rejtély, hogy ehhez miért kellett megölni a legszebb lovat (meg még egy sereg egyéb háziállatot, hogy a vendégül látott hűbéresek is jóllakjanak). Tény, hogy ez a kifejezés, hódító hadjárat, messze nem hangzik olyan jól, mint az asvamedha jagja, lóáldozat, és a régi szent könyvek tele vannak a dicséretével.

C. elgondolkodott a mélyértelmű indiai szertartásokon és szokásokon, aztán a sakktábla fölé hajolt, ás arra a kockára rúgtatott a lovával, ahol a királynő veszélytelenül végezhetett vele. Lóáldozat...