HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48273

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Niko SimoFeltöltés dátuma: 2009-12-04

Álmodj! (5. Fejezet)

A kezdetek

Nem néztem Bigoura, tudtam anélkül is, hogy csúfondáros kifejezés ül az arcán. És féltem attól, hogy meglátszik rajtam az elmúlt pár óra izgalma. Igyekeztem leplezni arcom vörösségét, amit Brandon puszija váltott ki. Lehajtott fejjel ballagtam vissza a szobámba.
Miután halkan becsuktam az ajtót, kiengedtem tüdőmből a levegőt. Reméltem, hogy mostohám nem annyira elszántan kíváncsi, hogy utánam jöjjön, kifaggatni.
Levetődtem az ágyamra, és intenzíven elkezdtem bámulni a mennyezetet. Próbáltam kordában tartani a feltoluló képeket, szánalmas eredménnyel. Mindegyre csak özönlöttek, kezdtem beletörődni a sorsomba. Lecsuktam a szemem, egyből elragadtak álmaim.

Egy óriási ház előcsarnokában voltam. A falakon festmények. Némelyik egész alakos, mások csak portrék. Közelebb léptem a baloldalamon lévő család képéhez. 1889- olvastam. Behatóan tanulmányozni kezdtem az alakokat a vásznon. Apa, anya, és egy szőke lány. A családfő magas, izmos, szigorú arcú férfi, jobb kezét a háta mögé dugva, bal karja felesége derekán pihen. A nő középmagas, nádszálkarcsú, barnahajú. Kissé megszeppent arcot vág, mintha nem értené, hogyan kerül ő ide. A szülők előtt egy széken egyenes háttal, merev tekintettel ült a lányuk. Fehér, habos-babos ruhát viselt. Ismerősnek véltem. Egészen közel hajoltam hozzá, agyam sebesen kutatott emlékeim között, de nem leltem rá.
A távolból lépteket hallottam, elhátráltam a képtől. A folyosó végén fény imbolygott a falakon. Egy görnyedt, nagyon öreg inas fordult be velem szemben. Alulról tekintett fel rám.
- Jó napot, asszonyom - nyekeregte. Ijedten rezzentem össze hangjától. - Mr. Rowan már várja. Kérem, kövessen - azzal megfordult és elcsoszogott arra, amerről jött. Habozva indultam utána.
Ahogy a sarkon befordultunk, egy borzasztóan nagy lépcsővel találtam szemközt magam. Az inas már a tizedik lépcsőfoknál
járhatott, mire én is nekivágtam. Magamban számoltam a lépéseket. Egy, kettő... negyvenöt... hatvankilenc... Azt hittem, ebben az életben már nem érünk az emeletre, de amint megfogalmazódott bennem a gondolat, felértünk - ki tudja, talán
a századikra. Balra fordultunk, hosszú folyosó húzódott előttünk. Az inas csak a harmadik ajtóig ment. Vastag, sötétbarna fa ajtón kopogott. Mély férfihang engedett bebocsátást. Az öreg kitárta előttem az ajtót.
Tágas, hangulatos szobába léptem. A padlótól plafonig érő ablakok előtt bordó brokát függönyök lógtak. A szoba közepét egy íróasztal uralta. Attól jobbra egy kandalló volt beépítve, melyben narancs lángokkal égett a tűz. A másik oldalon végig könyvespolcok húzódtak.
A házigazda az asztalnál ült, szemeit egyenesen rám szegezte. Némán intett az előtte lévő üres székek egyikére. Óvatos léptekkel közeledtem felé. Félig lehunyt pilláim alól vizsgáltam meg a férfit. Bár csak a felsőteste látszódott ültében, mégis lemertem volna fogadni, hogy nagyon magas. Válla az enyémek kétszerese. Karizmai tisztán kivehetőek voltak az ing alatt. Haja rövid és éjfekete, szemöldöke szintén. Álla szögletes, borostás, ajkai penge vékonyak, orra széles. És a szemei... Ijedten kaptam levegőt mikor tekintetünk egybekapcsolódott. Tiszta, kék írisszel néztem farkas szemet.
Remegő inakkal ereszkedtem a felkínált székbe. Kezeimet összekulcsolva az ölembe ejtettem, lábaimat a bokámnál
keresztbe raktam. Erővel szakítottam el pillantásom róla. Az előttem lévő asztalt fixíroztam inkább. Sötét mahagóni.
Halk hangon szólított meg, majd kiugrottam a bőrömből.
- Maga bosszantóan kitartó, Miss Lealah. - Ijedten kaptam fel a fejem. Újra elmerültem szemei kékségében. Megbéklyózott.
Türelmetlenül dobolt az asztallapon, összeráncolta a szemöldökét. Várta a válaszom. És akkor eszembe jutott, hogy miért is harcoltam ki a találkozót.
- Igazán sajnálom, hogy rabolni kényszerülöm a drága idejét - hangom kicsit fagyosan csengett. Próbáltam ellágyítani, hisz meg kell, hogy nyerjem ezt a fickót. - Esetem sürgős és... komplikált. - Tettetet érdeklődéssel hajolt közelebb.
- Eegen, ezt már a telefonba is említette. Megtenné, hogy kifejtené bővebben? - derűs-bosszúsan hunyorgott.
Rendeztem gondolataimat, mély levegőt vettem majd belefogtam.
- Szeretném elkészíteni a családfám... - kezdtem.
- Ez nem tűnik túl bonyolultnak - vágott közbe.
- Megengedi, hogy befejezzem? - csattantam. Hátradőlt, kegyesen intett, hogy folytassam. - Nos, a dolog nem ennyire egyszerű - újból sóhajtottam. - Nem a teljes családfa kell, csak a nőági. Pontosabban az ükanyáim érdekelnek. És minden fennmaradt irat róluk. Anyakönyvi kivonat, halotti bizonyítvány, személyes tárgyak, például naplók, festmények, ékszerek.
- Tisztában van azzal, hogy egy ilyen részletes, orientált keresés évekbe telik? - gúnyosan horkantott.
- Igen, teljesen tudatában vagyok. Idestova tíz éve dolgozom rajta és eddig mindössze egy házasságlevelet találtam - kisimítottam hajamat az arcomból. - Ezért fordultam Önhöz. Híresztelik, hogy maga a legjobb, hogy semmi nem kerüli el a figyelmét, és ezért tökéletes munkát végez nagyon gyorsan. És mindemellett rendkívül diszkrét.
- Szóval híresztelik - felvonta szemöldökét. - Mit tud ajánlani? - kérdezett rá nyersen.
- Az átlagos tarifája négyszeresét. - Halványan elmosolyodtam elképedt arckifejezése láttán.
- Az nem kevés - állapította meg tömören.
- Nem. - Félredöntöttem fejem. - Vállalja?
- Meg kell emésztenem a dolgot, kérek három nap gondolkodási időt! - jelentette ki.
- Mit kell ezen gondolkodni? - kiáltottam. Nem tehettem róla, ez a férfi kihozott a sodromból.
- Természetesen ellátom a szükséges információkkal, átadok minden birtokomban lévő családi örökséget, beleértve a házasságlevelet is, és nem épp csekély honoráriumot ajánlok!
- Nem is erről van szó, kedves - ejtette a szavakat lágyan, mire elpirultam. Senki nem hívott még így.
- Akkor miről? - kérdeztem túlzott bosszúsággal.
- Csupán arról, hogy mivel járna az, ha elfogadnám az ajánlatát. Nem Ön az egyetlen, aki hozzám fordul, és vannak Önnél jóval módosabb ügyfeleim, jóval érdekesebb ügyekkel, amik révén rendkívüli hírnévre tehetek szert a szakmai berkeken belül és kívül is. Ezen túl a magánéletemről se szívesen mondok le, márpedig ez a munka teljesen kiszorítaná azt.
- Az segítene a döntésben, ha tudná, hogy az ősanyáimnak különleges képességei voltak? És hogy én ezt örököltem? - csábos mosolyt villantottam rá, ami nyomban lehervadt válasz reakciójától. Hevesen előre dőlt, tenyerével az asztalra csapott.
- Nem hiszek a természetfelettiben. Sőt mi több, megvetem azt. Eddig az összes embert, aki ilyen dolgokkal akart rávenni egy-egy piszkosabb munkára, páros lábbal repült a házamból! - nagyot nyeltem, de nem adtam fel.
- Nos, nem csak kuruzslók léteznek, uram! És különben is, kötelességem figyelmeztetni, hogy amennyiben vállalja a feladatot, ezzel is sűrűn találkozni fog kutatása során. - Haragosan nézett rám. Elvörösödve fordítottam el a fejem, hogy aztán újra rá nézzek, mikor halkan megszólalt.
- Mint mondtam - susogta - három nap. Ennyit még csak ki bír, ha tízévnyi kudarc után keresett fel! - az erőmből csak egy biccentésre futotta. Lehet, hogy a csatát ő nyerte, de a háború még odébb van. Mekkorát fog nézni, ha az igazság a képébe mászik!
Felemelkedtem ültömből, követte a példámat. A kezét nyújtotta búcsúzásként. Megszédültem, mikor kezünk összeért. Túl hamar ért véget a kézfogás. Gyenge lábakkal indultam a kijárat felé, éreztem, hogy szorosan a nyomomban van, így amikor az ajtóban megfordultam, nem lepett meg a közelsége. Jól sejtettem, nagyon magas. Hátraszegtem a fejem, és halkan viszlátot rebegtem. A hátam mögé nyúlt, kinyitotta az ajtót. A testéből áradó meleg illat elbódított.

Kótyagos fejjel léptem ki a folyosóra, az inas már várt.
Nem tudom, hogyan jutottam ki a házból, de egyszer csak arra eszméltem, hogy már a kocsimban ülök, fejemet a kormányra hajtva. Minden ízemben reszkettem. Férfi még nem volt ilyen hatással rám. Vér zúgott a fülemben, a szívem félrekalimpált. És bár a vérnyomásom az egekben, mégis hideg verítéktől reszkettem. Tudtam, hogy az éjjelem álmoktól fog kavarogni.


Mint a fuldokló a vízből, úgy törtem elő én is az álomból. Tüdőm összeszorult, izmaim görcsbe rándultak. Moccanni se bírtam. Az utcai lámpa árnyékokat rajzolt szobám falára. Erősen koncentráltam rá, hátha segít magamhoz térni. Egy jó félóra múlva lazultam csak el. Felkászálódtam az ágyról, óvatosan kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, gyakran felszisszentem. Megmasszíroztam karomat, csináltam pár törzsdöntést is. Miután már biztosan álltam a lábamon, és a fájdalom már csak halvány emlék volt csontjaimban, bementem a gardróbomba. Megálltam a rajzasztalom előtt. Ujjaimat végighúztam a simára csiszolt fa felületen. Lehajoltam a földön lévő nagy kartonhoz, kihúztam belőle egy A/3-as lapot, amit aztán ráerősítettem az asztalra. Leereszkedtem a székre, rajzceruzát ragadtam.
Mikor a rajzolásba merülök, az kábé olyan érzés, mint mikor álmodom. Szinte transzban vagyok, olyankor a külvilág apróra zsugorodik. Nem gondolkodom, a kezem valami ősi ösztönt követve siklik a papíron. Ez a fajta tevékenység mindig megnyugtat egy-egy nehezebb álom után. Most se történt másként. Amikor befejeztem, teljesen elmúlt minden fájdalom, ami ébredéskor gyötört. Levegőt is könnyebben vettem. Most csak kellemes, fáradt zsibbadást éreztem.
Megszemléltem a képet. Megdöbbentően élethűre sikeredett. A férfi az álomból, íróasztala előtt ülve, összekulcsolt kézzel, borús tekintettel. Arcának fele homályba borult. Valami elemi vonzerő áradt belőle. De hisz ez egy rajz! - nyögtem halkan, de nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy még így is, mennyi élet sugárzik felém.
Az ébresztőóra rikoltása vert fel gondolataimból. Hat óra. Kelletlenül álltam fel az asztaltól és indultam a fürdőszobába.

Háromnegyed órával később már türelmetlenül toporogtam a konyhában, de az idő - jellemző módon - lelassulnilátszott. Gyomrom összeszűkült a gondolatra, hogy Brandon nemsokára megérkezik.
Bekanalaztam egy pohár joghurtot, majdnem megfulladtam közben, annyira elszorult a torkom, hogy nyelni is alig tudtam. Bigou árgus szemekkel figyelt, de nem láthatott semmit, készülődés közben alaposan begyakoroltam a szenvtelen arcot. Leerőszakoltam még két korty narancslevet is, majd erőltetett lassúsággal indultam az ajtó felé. Már a kilincsen volt a kezem, mikor apám utánam szólt.
- Bigou mesélt a barátodról, Renata - alaposan megnyomva a 'barátod' szót. A plafonra emeltem szemem, úgy vártam a folytatást. - Ma estére hívd meg vacsorára! - adta ki az utasítást. Bólintottam, nem érdekelt, hogy talán észre se vette mozdulatomat. Tudtam, hogy Bigou úgyis figyelt. Hangosan csapódott be mögöttem az ajtó.

Szinte kiestem az épület üvegajtaján nagy igyekezetemben. Ahogy megpróbáltam visszanyerni egyensúlyom, kuncogás ütötte meg a fülem. Jobbra lestem, és rögtön elvörösödtem. Brandon a falat támasztotta. Kétség nem fért hozzá, hogy min mulat olyan jól.
Elkerekedett szemmel bámultam rá. Fantasztikusan nézett ki. Sötétkék, szaggatott farmer feszült izmos lábán; fekete ingét félig tűrte csak be a nadrágba. Vagy éppen félig kirángatta? Haja szándékosan kócos, zöld szeme vidám szikrákat lőtt felém.
Kiegyenesedtem, megjátszott nemtörődömséggel mellé támaszkodtam.
- Hello - búgtam. Legnagyobb bosszúságomra, kuncogásából röhögés lett. Idegesen megvakartam az orrom. - Most meg mi van? - förmedtem rá percek múlva, megelégelve, hogy nevetése miatt megbámulnak a járókelők.
- Csak... - csuklotta - olyan... hehe... voltál... - könnyeit törölgette -, mint egy...- újra kirobbant a nevetése, majd erőt vett magán, kiegyenesedett és befejezte. Bár ne tette volna. - ...mint egy kiöregedett konzumlány. - Megint összegörnyedt. A hasát markolászta, gondolom már fájt neki. Nem sajnáltam. Aki az én káromra vidámkodik, az megérdemli.
Összekulcsoltam kezeimet a mellkasom előtt, és türelmesen vártam, hogy befejezze. A rajzra gondoltam, ami még mindig a gardróbban van, az asztalon. Reméltem, hogy Bigou nem megy be kutakodni. Sajnos volt egy rossz szokása. Egy?? Több is, de ez volt számomra a legbosszantóbb. Mérhetetlenül kíváncsi volt. Bármire, mindenre. És ehhez társult a pofátlansága is. Kétszer kaptam rajta, amint a cuccaim között kotorászik. A második alkalommal megtalálta a füzetet, amibe néhány jelentősebb álmot jegyeztem fel. Kérdőre volt. Szerencsémre apám fültanúja volt az esetnek, és mivel ő igencsak háklis a hajlamomra, egyből letorkolta Bigout. Sose veszekedtek még ilyen rondán. Egy hétig nem beszéltek egymással, de aztán, a mostoha ment törleszkedni.
Brandon felegyenesedett és könnyes szemeit az enyémekbe fúrta. Álcázott kedvesen viszonoztam pillantását, ami egy másodperccel később kegyetlen vigyorba fordult. Kicsit meg is szeppent ettől, de gyorsabban csaptam le rá, mint sas a zsákmányára.
- Mondd csak, Brandon - kezdtem mézes-mázosan. Felrántotta az egyik szemöldökét, olvadoztam tőle, de sikerült megemberelnem magam. Ugyanolyan behízelgően folytattam; reményeim szerint, csábos szempillarezgetéssel. - Komolyan mondtad tegnap este, hogy ma vacsoránál bemutatkozol az apámnak?
- Igen, persze - biccentett.
- Tudod - lesunytam a fejem és félénken felnéztem rá - eszembe jutott valami... - tartottam egy kis szünetet, elgondolkodó és kicsit tartózkodó arcot vágtam. Figyelmesen várt, kíváncsian, hogy mi fog ebből kisülni. - Arra gondoltam... - megráztam a fejem. Ügyeltem arra, hogy a frissen mosott hajam úgy lebbenjen, hogy ráessen egy kis napfény és az illata megcsapja Brandon orrát. Úgy láttam sikerült. Előrébb hajolt, orrcimpái kissé kitágultak, és úgy nézett rám, hogy közben nem is pislogott. Befejeztem a mondatot egy egészen más véggel, mint ahogy azt elvárta volna. - Á, rettentő kínos lenne, felejtsd el - legyintettem. Sóhajtottam, kicsit megemeltem a vállaimat is, majd megfordultam és elindultam az iskola felé. Döbbenten állt egy helyben, majd ahogy észbe kapott, utánam iramodott. Elkapta a kezemet és maga felé rántott. Meglepett heves reakciója, de végül is erre hajtottam, nem?
- Mire gondoltál? Mondd el! - követelte. Elpirultam, megint. Érintése zavarba hozott, a pulzusom megduplázódott. Krákogtam egyet, ő meg csak rendületlenül állt, várt, szorongatott. Egy szuszra elhadartam.
- Szóval, ha már Bigou úgy is azt hiszi, köszönhetően a színjátékodnak, hogy mi együtt járunk, mi lenne, ha ehhez tartanánk magunkat? Sokkal könnyebb lenne így, elkerülhetném a felesleges magyarázkodásokat, hogy miért töltöm a legtöbb időm Veled. Meg aztán apám nagyon érzékeny ARRA a témára.
Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik. Csendben vártam egy kicsit, majd mielőtt megszólalt volna, elébe vágtam.
- De ha rossz ötletnek tartod, vagy mégse érdekel annyira Téged és a nagybátyád ez az álmos dolog, akkor hagyjuk, kitalálok mást. - Lenéztem összefonódó ujjainkra. Idegesen harapdáltam ajkamat. Hüvelykujjával megcirógatta kézfejemet. Apró pontok kezdtek ugrálni a szemem előtt. Másik kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. Arca derűs és lágy volt.
- Kedvemre való lenne - felelte kedvesen. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ki kell találnom valamit, hogy kordában tarthassam rakoncátlan szervemet. És újfent elvörösödött az arcom, az áruló. Halványan rámosolyogtam.
- Akkor, este nyolcra várunk. Greta spanyolosat főz, remélem szereted. - Hatalmas vigyorral az arcán bólintott.

Kéz a kézben indultunk az iskolába. Elképzeltem párszor az ilyen pillanatokat, javíthatatlan romantikus lévén, de a valóság százszor, nem, ezerszer bódítóbb az álmodozásnál.
Sűrűn letekintett rám, ajkai körül megfejthetetlen mosollyal. Nem tudtam nem viszonozni.
Kábult tudattal tartottam az iramot. Egy sarokra voltunk a sulitól, mikor megtorpant. Én még mentem volna tovább, de keze, ami még mindig az enyémet fogta, kinyúlt, megfeszült, végül visszarántott. Mint a rugó. Értetlenül néztem rá. A következő pillanatban pedig bambán elbámultam mellette.
Mr. Talenty közeledett felénk. Bocsánatkérő mosollyal furakodott keresztül a tömegen. Mellénk érve, rövid pillantást vetett ujjainkra, utána az arcunkra, de szavakkal nem kommentálta észrevételeit. Barátságosan rám kacsintott, Brandont pedig hátba veregette. Mélyet szippantott a reggeli levegőből.
- Szép napunk lesz, igaz-e? - huncut szemét az enyéimbe fúrta. - Renata, jó hogy még a szakkör előtt összefutunk.
- Valóban? - nyehegtem.
- Igen, ugyanis nem voltam biztos abban, hogy az unokaöcsémnek van annyi bátorsága, hogy elhívjon Téged ebédelni hozzánk.
Brandon szúrósan rámeredt, kétségkívül nem méltányolta, hogy burkoltan gyávának titulálták. Pláne egy lány előtt. Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam volna.
- Ó, tényleg? Ez igazán kedves! - leheltem.
- Ezt vehetem igennek? - mosolygott.
- Ami azt illeti...- kezdtem, de ekkor a szemem sarkából megláttam Brandon csúf mosolyát - ez az a mosoly, amitől hát, a lányok kibújnak a fehérneműjükből. Be kellene tiltani.
- Ugyan, Ren - búgta felém, cseppet sem kiöregedett konzumfiú hangon - valamit valamiért!
Bosszúsan összecsücsörítettem ajkaimat, de beleegyezően bólintottam mind Brandon, mind Mr. Talenty felé. Lelkes mosoly lepte el mindkettőjük arcát. Férfiak! - csattantam gondolatban.
Mr. Talenty csatlakozott hozzánk. Kezem beleizzadt Brandonéba, de neki esze ágában se volt elereszteni, pedig biztos érezte! Mennyire kínos volt ez nekem. Lehet, hogy azt hitte, elszaladnék. Gondoltam rá.
Féltem Mr. Talenty-tól. Nem azért, mert félelmetes lett volna, neem. Kifejezetten dögös férfi. Ha nem epednék el az unokaöccse után, tuti, hogy őt isteníteném. De én féltem. Nem tudtam, hogy Brandon mennyit mondott Neki, egyből belevághatok a dolgok közepébe? Végül is, meghívott ebédre. A lakására. Ma. Jaj, nekem! Addig még lesz vele két töri órám, és egy másfél órás szakkör. Lehet, hogy le kellene cserélnem a töri-foglalkozást valami sportra. Mondjuk, jelentkezhetnék a futókhoz. Úgy nézem, a közel jövőben nagy hasznát venném a gyorsaságnak.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, mikor értünk a suliba. Arra riadtam, hogy Brandon integet az orrom előtt.
- Hahó, Houston! Itt a Föld! - szemtelenül vigyorgott, kivillantva fogait. Most láttam csak, ilyen vészes közelségből, hogy az egyik szemfoga jókora nagyságú. Egyből a vámpírok ugrottak eszembe.
- Menj innen, Brandon! - legyeztem arrébb a kezét. Körbenéztem Mr. Talenty-t keresve, de nem volt sehol. Biztos már a tanáriban van.
- Ren - szólított Brandon.
- Hümm?
- Volna kedved megismerkedni a barátaimmal? - olyan szégyenlősen nézett rám, mint egy kisiskolás. Annyira ellágyultam, hogy fel se fogtam mit kérdezett. Reflexből bólintottam, erre széles mosoly ragyogott fel arcán.
Még mindig kézen fogva, könnyed léptekkel igyekeztünk irodalomra.
Akkor esett le a kérdése, mikor már szemtől szemben álltam a haverjaival. Naná, hogy nem volt már lehetőségem a menekülésre. Égő arccal vártam sorsomra.
- Lance, Ern, ő itt Renata, a...- habozott - a barátnőm. - Nemcsak hogy égett, hanem lángolt a fejem. Felém fordult, az ő arca is piroslott. - Ren - szólt lágyan és békítően - ő Lance - mutatott a szőke hajú srác felé - és ő Ernest.
- Csak Ern - nyújtotta felém barátságos mosollyal a kezét. Alacsony fiú volt, hosszú, barna hajjal.
- Na, gyertek - intett hívogatóan Lance. Egy közeli padnál álltunk meg. Úgy vettem észre, hogy a suli minden klikkjének van saját padja.
- Ti melyik csoportba tartoztok? - kérdeztem a fiúkat. Beleharaptam az almámba, miközben a választ vártam. Bamba szemekkel néztek rám. - Mi van? - nyámmogtam.
- Csoport? - kérdezte Ern.
- Öh, igen, csoport. Tudjátok - körbe intettem az udvaron -, vannak a szépségkirálynők, a menő sportolók, az elvontak, azok is több részben, hisz vannak tudósok, zenei alterok satöbbi; vannak a középszerűek, a zene- és énekkarosok, a színészek...
- Jó, jó, ne folytasd! - szakított félbe Lance szemforgatva. - Értjük már! - Brandon vállai rázkódtak a nevetéstől.
- Mi tulajdonképpen nem gondolkozunk ilyenekben. Nekünk tök mindegy, ki hova tartozik. Ha normális hangnemben szólnak hozzánk, mi ugyanabban válaszolunk, ha bunkóznak bármelyikünkkel, mi is azt tesszük. És ennyi - magyarázta Ern. Megfontoltan bólintottam. Szóval, hiába hiszem azt magamról, hogy láthatatlan vagyok, valaki még is meglát, mert egy vagyok a többi közül. Hú, egy kicsit bonyolultan hangzik, még így gondolatban is.
A fiúk hangos röhögésben törtek ki az eltorzult arcomat szemlélve. Rájuk öltöttem a nyelvem, majd csatlakoztam én is a nevetéshez. Nehezen bírtuk abba hagyni. A szemem törölgettem, miután lenyugodtam.
A szünet végéig számtalan kérdés záporozott rám. Hol éltünk ezelőtt, kikkel barátkoztam, hol lakott a nagyapám, milyen volt az édesanyám, milyen a kapcsolatom az apámmal, mik a kedvenc filmjeim, milyen zenét hallgatok, és így tovább, míg végül a csengő végett vetett kínvallatásomnak.
Az épületbe visszalépdelve, két oldalamon az új barátaimmal, újfent elgondolkoztam.
Minden csak azon múlik, hogy mit választok. A régi suliban nem azért nem láttak, mert nem akartak észrevenni, hanem mert én bújtam el a többiek előtt. És most, hogy megváltoztattam a döntésemet, hagyom, hogy látható legyek, jobban érzem magam. Nem vagyok magányos.
- Srácok - fordult szembe a társasággal Ern. Úgy tűnt, hogy a fiúk közt Ő a hangadó. - Holnap próba! - végig söpört tekintetével rajtunk, szeme megállt az én arcomnál. - Jössz te is?
- Hát - kezdtem, nem tudva, hogy szeretnék, ha ott lennék, vagy csak udvariasságból kérdezte meg -, nem is tudom. - Lehajtottam a fejem.
- Ha nem akarsz, nem muszáj - tette hozzá. - Csak gondoltam, szívesen lennél máshol, mint otthon. Abból, amit meséltél, én legalábbis minél távolabb tölteném el az időt, attól a családtól. - Meghatódtam. Muszáj volt megköszörülni a torkom.
- Igazából szívesen elmennék, ha nem zavarok. - Brandon megszorította a kezem. Felemeltem a fejem, szemei egyből rabul ejtettek.
- Na, akkor holnap a szokott időben. Brandon, a te dolgod, hogy Ren eltaláljon hozzánk! - figyelmeztette.
- Nyugi, ott lesz - vigyorgott.

Túl hamar érkezett el a délután. Brandon hazakísért, a lelkemre kötötte, hogy félóra alatt legyek kész, majd elszáguldott.
Pontosan az adott időben csöngetett. Apámék még nem voltak otthon, így csak Gretanak kellet beszámolnom arról, hogy hova megyek. Mindentudó mosollyal engedett utamra.
Az utcára kiérve, tátva maradt a szám. Brandon egy fényes fekete autónak támaszkodva várt.
Hangosan hümmögve körbejártam a kocsit és a srácot, majd Brandon elé érve felvettem a várakozó pozíciót. Csupán fél karnyi távolság volt köztünk.
Félrehajtott fejjel néztem fel rá. Ellökte magát a kocsitól, és egész szorosan elém állt. Felemelte bal karját, végigsimított vele a hajamon, az arcomon, a nyakamon, a karomon, majd megállt a derekamon. Elállt a lélegzetem, a szívem a fülemben dübörgött. Másik karjával megfogta az állam, kicsit feljebb emelte a fejem. Arca csak pár centire volt az enyémtől, és egyre csak közeledett. Lélegzete súrolta az ajkaimat. Lehunytam a szemem, felületesen vettem a levegőt.
- Iszonyú gyönyörű vagy - suttogta a számra. Kipattant a szemem, de rögtön le is csuktam, amint megéreztem Brandon ajkát az enyémen. Kezeim önálló életre keltek, felkúsztak a nyaka köré. Lábam tett egy apró lépést, hogy közelebb legyek forró testéhez. Éreztem, amint karja szorosabban öleli a derekamat. Minden gondolat kiröppent a fejemből. Pár másodpercig tartott csak a csók, de ez az idő elég volt ahhoz, teljesen elveszítsem a fejem.
Brandon elhúzta a fejét, de nem engedett el. Csillogó szemekkel fürkészte az arcomat. Bátortalanul viszonoztam a mustrát. Mikor tekintetünk találkozott, összemosolyogtunk.
- Nem bánnád ha...- tétovázott -, ha igazán a barátnőm lennél, nem csak a szüleid előtt? - Örömmel konstatáltam, hogy nem csak én vörösödök el folyton. Brandon arcán foltokban jelent meg az árulkodó pír. Apró mosoly jelent meg az arcomon, amit igennek vett és újból megcsókolt, hosszabban, mint az előbb. Nehezen bírtam megállni, hogy ne teperjem le.
Hangos tülkölés vetett véget a pillanatnak. Brandon mosolyogva, piros arccal nyitotta ki az autó ajtaját. Gyorsan behuppantam, kezemet végig húztam a bőrülésen. Brandon megkerülte a kocsit, és a vezető ülésre vetette magát. Rám vigyorgott, majd padlógázzal indítottunk. Felnevettem a nyilván való imponálási szándéktól. Visszavett a sebességből.
A kertváros felé haladtunk. A délutáni csúcsforgalom eléggé lelassított bennünket, de úgy tűnt, nem vagyunk késésben.
Már vagy tíz perce álltunk egy dugóban, mikor Brandon felém fordult.
- Tegnap, miután eljöttem tőletek, Victorhoz mentem. Csak annyit mondtam neki, hogy Te vagy Eve Lealah lánya. Ja, meg odaadtam a naplókat és a fényképeket. Azt nem említettem meg, hogy örökölted a képességet, az a te dolgod lesz. - Hatalmasat sóhajtottam. Előre féltem ettől a találkozástól. Brandon látta rajtam a feszültséget, megsimogatta a kezem. - Ne aggódj! A nagybátyám nagyon jó fej, és elég intelligens is. Biztos, hogy szívesen segítene Neked, ahogy én is, ha szeretnéd.
Kinéztem az ablakon az utcára, megint sóhajtottam, majd ráemeltem a tekintetem.
- Igen, szeretném. - Megfogta és megszorította a kezem, de nyomban el is engedte, mert hirtelen megindult a kocsisor.
Negyven perccel később megálltunk egy külvárosi családi ház feljáróján. A garázsajtó fehérre volt festve, míg maga a ház napsárgára. A pázsiton egy piros bicikli feküdt az oldalán, a verandán egy apró kislány, ölében egy hatalmas újfundlandi kutya feküdt.
Amint leparkoltunk, a kislány kiszabadult a kutya alól és felénk szaladt. Barna haja, mely két copfba volt fonva, a hátát verdeste. Brandon kipattant az autóból, felkapta a gyereket és megpörgette. Látszott, hogy nagyon élvezik a játékot.
Félszegen én is kimásztam a kocsiból, majd menten meg is dermedtem, mikor valami nedves ért a kezemhez. Lenéztem. A medveméretű kutya dugta az orrát a tenyerembe. Óvatos mozdulatokkal megvakartam a fejét, mire két lábra állt, és a mellkasomnak támaszkodva ledöntött a saját lábaimról. Sikkantásomra Brandon rögtön mellettem termet, leráncigálta rólam a kutyát, ami bőszen nyalogatta az arcom, aztán talpra segített. Leporoltam a nadrágom, elhárítottam segítő kezeit, majd fenyegetően a kutya felé fordultam. A kislány lebiggyedő szájjal várta a letolást.
- Fiatalember - halk, dorgáló hangomra a kutya bűnbánóan lekushadt a földre - nem tudom, ön hol vette az illemtan leckéket, de mifelénk a kutyák előbb bemutatkoznak, és csak aztán döntik le az embert a lábukról sármukkal. Renata vagyok, uram - pacsira nyújtottam a kezem, mire a kutya kegyesen belepottyantotta hatalmas mancsait. Hátam mögött felharsant Brandon hahotája, és láttam, amint a kislány is széles vigyorra húzza a száját. Felé fordultam, pukedliztem egyet. - És te vagy a gazdája ennek a medvének, ugye? - húztam fel a szemöldököm.
- Nem medve, hanem újfundlandi - oktatott ki az ötéves csöppség.
- Értem. És neve is van? - pislogtam a kutyára, ami épp a ház felé ballagott, amelynek verandájára épp akkor lépett ki Mr. Talenty.
- Hát persze, én választottam - húzta ki magát a kicsi. - Paránynak hívják!
Nem bírtam ki nevetés nélkül. Vicces név ez egy ekkora állatnak. Mély levegőt vettem, és a kislányhoz fordultam.
- És Neked mi a neved? Te vagy Góliát? - kacsintottam.
- Nem, Anna vagyok. - Ő is pukedlizett, engem utánozva. Mr. Talenty lépett ekkor Anna mellé. Kezét a kislány vállára tette.
- Menj, kincsem, moss kezet. Rögtön ebédelhetünk. - Anna elszaladt, és én ott maradtam a tanárommal szemben.
Mosolyogva nézett végig rajtam.
- Elnézésedet kell kérnem Parány miatt. Általában így ismerkedik.
- Semmi gond, ki lehet mosni - legyintettem. Brandon váratlanul átkarolta a vállam.
- Hello Victor! - üdvözölte nagybátyját. - Mi lesz a kaja?
- Hát, nem tudtam, hogy Renata, te mit szeretsz, úgyhogy kicsit túlzásba estem. Van három fajta leves, másodiknak
spagetti olaszosan, rántott hal krumplival, és sült hús mexikói rizzsel. Desszertnek fagyi.
- Ez tényleg nagyon bőséges - nyögtem. - Igazán nem kellett volna fáradnia! - tisztára zavarba hozott, hogy csak
miattam csinált ennyi plusz kaját.
- Ugyan, nem volt fáradtság. Igazából a sógorom hozta. Tudod, van egy nemzetközi étterme, és amúgy is tartozott
nekem egy szívességgel! No - dörzsölte össze a kezeit -, gyertek beljebb.
Brandon karjával a vállamon baktattam a ház felé. A verandán elterülve feküdt Parány. Óvatosan, nehogy megtapossam,
átléptem felette. Mr. Talenty kinyitotta előttem a szúnyoghálós ajtót, én pedig beléptem a házba.
Az előszoba kicsi volt, pár lépésre a bejárattól indult az emeletre a lépcső. Baloldalon nyílt a nappali, a
jobboldalon pedig a konyhát pillantottam meg. A ház belseje világos színekkel volt kifestve, a bútorok kényelmeseknek tűntek, de egyáltalán nem passzoltak egymáshoz.
Biztos voltam benne, hogy nem Mrs. Talenty választotta őket.
A semmiből Anna termett előttem. Csillogott az arca a víztől, és apró fogait kivillantva mosolygott rám. Pici kezét
belecsúsztatta a tenyerembe és a nappaliba húzott.
A kandalló előtt lefékezett, levett a párkányról egy aranykeretes fényképet, melyen három fiatal összekapaszkodva
pózolt. Elvettem Annától a képet és összeestem.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2009-11-24
Összes értékelés:
19
Időpont: 2009-12-05 13:03:53

válasz Arthemis (2009-12-04 22:04:12) üzenetére
Nem haragszom a megjegyzésért, de őszintén, nem tudok rá válaszolni... Azt hiszem, nem vagyok túl jó a szerelmi témákban, talán ezért is sikerült olyan durrbelebumm hirtelenre. Igazából nem sok hangsúlyt kap ez a kapcsolat a további fejezetekben, vagy legalábbis eddig még nem nagyon dolgoztam ki a dolgot. Áá, nem is tudom :) majd meglátjuk...
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-12-04 22:04:12

Látom bonyolódik a történet. Várom a folytatást. Ha nem haragszol meg egy megjegyzésért: nem volt kicsit hirtelen ez a szerelem???

Legutóbb történt

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Elmulasztott boldogság című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) A semmit hiába űzöd című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) A semmit hiába űzöd című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Mi szabdalja? című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel A semmit hiába űzöd címmel a várólistára

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Mi szabdalja? című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A varázshangszer című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 03. című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Egy szombati nap 01. címmel a várólistára

black eagle bejegyzést írt a(z) Mi szabdalja? című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Férges című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Félálomban című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Férges című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Anyáknapi merengés című alkotáshoz

inyezsevokidli alkotást töltött fel Mi szabdalja? címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)