Mennyit beszélgettünk...
Jajj, mennyit nevettünk...
Megtudtad a titkaimat,
megosztottam veled,
örömöm, bánatom elmondtam neked.
De valahogy mégsem lettünk
egymáséi soha,
s azok az idők,
- mikor az öledben ültem a hévre várva,
hogy a hideg padon meg ne fázzak,
vagy mikor hátunkat egymásnak vetve
ültünk órákig a tábortűz mellet,
vagy a Duna-parton az illatos nyárban,
vagy a nyaraló kis szobájában,
otthon a gép előtt kora hajnalig,
míg bele nem zsibbadtak ujjaink
a gépelésbe,
vagy a billentyűzetre nem fagytak-
elmúltak...
s barátságunk
amiatt romlott el, ami miatt indult.
A felkelő vágy, mi erősebb volt nálunk.
S most, hogy a hangodat
nem hallom minden nap,
egy dolgot érzek csak:

a hiányodat.