Visszaemlékezés

1944. évben a karácsony már nem a meleg családi együttlétet, nem a gondtalan, vidám hangulatot idézte. Menekültként kerültünk vissza szülőföldemre, s a háború, a front borzalmait ott éltük át. Naplóban rögzítettem emlékeimet: "A falu kifosztva, romokban, alig van ép ház, mindenütt szemét, szívünkben félelem... Életem kettétört, családunk helyzete romokban, mint odakint a táj, - ha kinézek az ablakon."

Szomorú karácsonyunk volt akkor: apukám még nem tért haza a háborúból, Guszti bátyám pedig orosz fogságba esett. Innen a front még el se vonult, csupán annyi öröm jutott nekünk, hogy hírt kaptunk a szomszéd faluban lakó barátainktól, az evangélikus lelkész családjától. Egy orosz katonával küldtem nekik levelet, s ő hozott rá választ.
Menekülésünk idején minden anyagi javunk odaveszett, ezért Pista bátyámmal - amikor már közlekedni lehetett, beköltöztünk a közeli városba, ahol állást vállaltunk. Salgótarjánban, a Luby-házban béreltünk lakást.

1945. Karácsonyát már ott töltöttük. Azonban a család nem volt teljes, Guszti bátyám hadifogságban sínylődik, ott eszi a foglyok keserű kenyerét. Csak anyukám látogatott hozzánk, apuka és öcsém egy tanyai kis lakásban külön ünnepelt, ahol apukám a frontról visszatérve, ideiglenes tanítói állást kapott. Naplómból idézek:

"Karácsony, este 10 óra. Már járt a Jézuska, mindnyájunknak hozott valamit: én egy pár harisnyát, kötött pulóvert kaptam anyukától, játék kiskutyát Pityutól, és díszzsebkendőt Pali bácsitól (tőle bérljük a lakást). Az ajándékozás kölcsönös volt, én is készítettem mindenkinek valami csekélységet. Nekem a szeretet ünnepe mindig megható, Kisjézus születésnapja most mégis szomorú. Hiányoznak szeretteim. Lefekvés után így imádkoztam: Istenem, adj mindenki szívébe szeretetet, ne engedd, hogy a gyűlölet uralkodjék el mindenütt. Segítsd haza távollévő szeretteinket, hogy érezhessék az otthon melegét. Add, hogy a szerető szívek újra egymásra találjanak. Adj minden ember szívébe szeretetet, békét, melegséget. Amen.

Közel lakunk a Ferences atyák templomához, ezért anyukámmal együtt indultunk az éjféli misére. Olyan jó volt ismét éjféli misére menni. Kisbárkányban nem volt a faluban templom, s a szomszéd községbe jártunk misére vasárnap, és ünnepek alkalmával. Marosvásárhelyen hiába volt sok templom, messze esett a lakásunktól, nem volt kivel mennem. Nem járkálhattam egyedül az éjszakában."

Háború után sokáig pici fenyőfát díszítettünk, - mivel abban az időben nem volt szaloncukor (alig múlt el a háború, ezért pótolnunk kellett valahogy): otthon ügyes kezek selyempapírt szabtak, vágtak, ollóval kicsipkézték, és sztaniollal vonták be az apró keksz-darabkákat. Hosszú évekig használtuk a kis díszeket is, azt is magunk készítettük. Később, mikor már cukrot lehetett vásárolni (jegyre), anyukám otthon főzte a szaloncukrot, azt csomagoltuk be mindaddig, amíg újra gyártottak, és vásárolni lehetett.

Amikor már külön családom volt, és valamennyire javult a helyzet, akkor ismét nagy fákat díszítettünk, az elveszett szép díszek helyett újakat vásároltunk, igyekeztem én is szép karácsonyokat szervezni kis családomnak. Akkor már városban laktunk, cseperedő gyermekeimet kézen fogva, mindig elmentünk az éjféli misére. Annyira szerettem a fenyőfás, megható éjféli miséket! Boldogság volt látni kisgyermekeim ragyogó arcát, ahogy hallgatták az orgonán kísért karácsonyi éneket, és zengett a dal a zsúfolásig megtelt, fenyőfaillatú, földíszített templomban.

Abban az időben még igazi négy évszak váltotta egymást, általában karácsonykor ünnepi lepellel hó borította be a tájat, jó volt családi körben a hópelyhes utcákon járkálni. Karácsony előtt szüleimhez kis fenyőfát, díszeket, ajándékot vittünk, és igyekeztem nekik segítetni a karácsonyi előkészületekben, mert már megerőltető lett volna nekik mindent beszerezni.

Lassan megnőttek a gyerekek, egyre kisebb karácsonyfát díszítettünk. Amikor családot alapítottak, akkor előbb hozzánk jöttek ünnepelni, majd az unokák megszületése után, újból plafonig nőttek a fenyőfák a szobában. A ragyogó karácsonyfa alatt szívemet mindig öröm töltötte el, mikor láttam unokáim csillogó szemében a boldog várakozást.

...és most 2009 karácsonya előtt sem kényeztetett el az élet. Harmadik fiútestvérem hagyta itt e földi világot, és pár napja helyeztük örök nyugalomra a Farkasréti temetőben. Jó testvérek voltunk mindig, a nehéz időkben is, nagyon fáj őt is elveszíteni.
Szenteste újra átgondolom a régi szép - és szomorú-háborús- karácsonyokat... azokra gondolok, akik befejezték földi útjukat, s talán onnan föntről gondolnak miránk, mert egyre nehezebben viseljük nehéz életünket.

Most már engem várnak a gyerekek, útra kelek, hogy kis családunk együtt töltse az ünnepeket.
Nem lehetek hűtlen önmagamhoz.
Ha karácsony estén szemem behunyva hallgatom a gyönyörű éneket, a "Mennyből az angyal"-t, talán feledem a nehéz éveket; szívem is megtelik reménnyel és szeretettel, miközben száll a dallam a csendes éjszakában...