Valami elkezdődött. Karomba kaptam a tőlem telhető legóvatosabban az unokám, a féléves kisfiú törékeny testét. Megérintett a tavasz lágy szele, a csodálat varázsa, az élő gyönyörűség! A meghatódottságtól sután tartottam a kis testét félve attól, hogy talán leejtem, talán megsérül e gyönyörűség! Hogy mennyi örömöt tud okozni ez az édes teher! Hogymennyi szépség és jóság van még benne! Csak így is maradjon, hiszen Ő még csiszolatlan drágakő! Még nem tud ármánykodni, nem tanult meg hazudni és csalni! Azokat majd később fogja az élettől elsajátítani. Még őszintén jelzi, hogyha megtelt a pelenka, hogyha szomjas, hogyha éhes, hogyha fázik stb. és ez így jó és így a szép! Miközben így elmélkedem, Ő nagy buzgalommal csavargatja a füleimet a kis kezeivel, majd féléve minden értelmével és bölcsességével csak ennyit szögez le hosszú gondolkodás után, hogy:
-Bö
Csak pusztán annyit, hogy ,,bö" és ebben a ,,bö"-ben benne van minden. Benne van az, hogy szőrös vagyok, benne van az, hogy megbarátkoztunk., én legalábbis úgy érzem, de benne van az is, hogy ugyyan tegyél már le a kiságyamba.Miért vagy íly tehetetlen, nagyapi?!
Óvatosan, hogy meg ne sérüljön a törékeny testem fektetem bele a kiságyába, ahol rögvest hasra fordulv rám nézett a két barna szemével, majd újabb okfejtését ebbe a rövid szóba foglalta össze talán rólam, talán másról,, esetleg a nagyanyjáról, vagy a szüleiről, hogy:
- Brrrrrr.... majd mosolyogva tovább, hogy : -Brrrrr....brrrrr
A továbbiakban már ügyet sem vetettmiránk, akörnyezetére, lefoglalta a csörgetés,mivel oldalt fordulva hosszan rázni kezdte a kezeügyében lévő csörgőjét. Ekkor éreztem igazán azt, amit eddig csak ösztönösen, Eddig csak szerettem a kis unokám, de mostantól imádom!