Statisztika

Kopár tarlón, karmos télben
Fehérholló-lány reszket.
Törött szárnyai talán már
sohasem verdesnek
vidám szárnyalásban.
Itt hal meg a hóban,
a hideg határban.
Fölötte Feketeholló-fiú,
lassan mellé leszáll:
Kapaszkodj belém, Hófehérem,
míg engem látsz, nem jön halál!
Elviszlek most a kék Adriára,
tudom, hogy ez volt szíved vágya
mindég, mikor a zord tél itt ért...
S a holló-lányt hátára véve,
terhével felrepül az égre.

Telnek napok, éjszakák,
Feketeholló-fiú repül tovább,
egyre csak délnek, már nem is pihen,
nem állíthatja meg semmi sem,
fáradó szárnyába
erőt lüktet a lángoló szerelem.
Érzi hátán a beteg Hófehért,
hasít tovább a légben az életért.

Sokadik hajnalt derít a nap,
mikor meglátja végre a kék Adriát
kimerült testét hívja a part,
szenvedni már nem kell tovább.
Alászáll lassan, féltve terhét
a puha homokba fekteti.
Fáradt, fekete szárnyával
takarva öleli, melengeti...
Mozdulatlan, már nem él,
szíve már nem dobban,
de mosolyog holtan
is Hófehér.

Cinikus ajánlás...mindenkinek:
Minden szerelmet legyőz a halál...
És ha szerelmes,
a holló is lehet vándormadár...de minek.

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Tüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom